Morfondír

„Az idő múlásával a délutáni napfény kifehérítette a könyveket, mintha fakó, aranyozott kötetek lennének - önmaguk díszkiadásai. Felmelegítette a papírt és a festéket a borítók mögött. Olvasatlan szavak illata lógott a levegőben.”

Hűvös a levegő. Mintha már őszbe vágyakozna a nyár, holott még csak szeptembert sem írunk. Különös idő, de mégis jobban mosolyt csal az arcomra, mintha napfényben úszna a lég, szinte hullámokban vibrálva az utak felett a hőségtől. Borzongató és melengető egyszerre az érzés, hogy lassan lépdelve, de napról napra besétálunk az őszbe. Más járása van a szélnek. Más íze a levegőnek. Talán az éjszakákon érződik leginkább, amikor a nyitott ablakon keresztül, végig lopózva a szobámon, hideg ujjaival kapaszkodva, egészen az ágyamig, bekúszik a takaróm melegsége alá. Fázom. Didergek. Összerezzenek. Még sincs bennem rossz érzés. Várakozok. Nem tudom, mire, de ott lóg a levegőben a várakozás pillanata, izgatottá fűszerezve a perceket és az órákat. Várok valamire. Mintha, tudnám a célját és számolom a napokat, hogy végre októbert írjunk, majd novembert és aláhulljanak az első hópelyhek az ég szürkeségéből.

„Foga volt a szélnek, már a tél ígéretét hozta, de a nap ragyogott, és a fák között a levegő a nemrég elmúlt, forró, nyári napok emlékétől volt meleg.” 

A napokban annyit olvasok, mint talán eddig még sohasem. Kapaszkodok a szavakba, egyik könyvet olvasom a másik után. Nincs olyan pillanat, hogy az ujjaim ne nyugodnának a lapok között jelezve, hol tartottam az előbb. Nyitott könyvek hevernek az ágyamon, lapokkal lefelé fordítva, mindegyik más-más világ, szinte ki-be járok a láthatatlan ajtókon, és mindegyikben ízlelgetem a kifejezéseket, emlékekhez kötöm őket, visszaemlékezve az első pillanatokra, amikor először tartottam a kezemben. Érdekes, de mindre emlékszem. Miért vettem, mi volt az első reakció, mi fogott meg, milyen céllal került a további szerzemények közé, mi volt az első benyomásom, hogyan képzeltem el az adott szereplőket és helyzeteket... mindegyik történet olyan módon kelt életre a fejemben, hogy azokat megmásítani nem lehet. Elég egy név, ugyanazt az arcot látom, mint tíz évvel ezelőtt. Ugyanazok a gesztusok, érintések, reakciók. Másképp tekintek a könyvre, máshogy értelmezem a szavakat, olykor a szavak között is olvasva, de az élmény ugyanaz. Emlékeztet. Megmosolyogtat. Mintha újra az a lány lennék, aki semmit sem tudott még a világról. Még sosem bántották. Még sosem csalódott. Törékeny képzete annak a léleknek, akivé az évek edzettek és a sérülések, a repedések, karcolások, hegek, mélyedések mélyén ott ül az a lélek, annak az elveszett darabkái, amelyek néha-néha integetnek, ha egy-egy régen olvasott könyvet újra a kezembe veszek. Mintha, ismét ő lennék. Valaki. Fiatalabb. Gyermekibb.

 

„A horizonton ragyogó vörösben kezdett játszani a nap, a vékony felhőzetet vérnyomokká változtatta a fák fölött.” 

A tea egyszerre fanyar és édes ízlelésre. Édes a méztől, fanyar a fűszerektől. Olyan, mint az élet. Belesűrítve a vérvörös cseppek tengerébe, mely kavargóan örvénylik a kanál körkörös mozdulataira. Reménykedem, hogy hűl valamelyest és nem éget fájdalmat a forróságával az ajkaimba vagy a nyelvembe. A pogácsa vaj-puha. Apró morzsákat hagy maga után az asztal felületén, az ujjaim vonalán, a szám szegletében. Elolvad a tea nyomán. Sós és édes. Roppanós és lágy. Régi emlékek rejlenek a morzsákban. Gondos kezek, kedves mosolyok, őszinte nevetések, gyerekes kacajok, gondtalan idők emlékei. Néhol, már csak emlékekben élő szeretettek arcai. Elsimították őket az évek. Keserédes pillanatokká nyugtatta őket az idő. Már nem fáj. Hiányoznak. Olykor, nagyon is. Ők. A percek. Az emlékek maradhatatlan momentumai.

„Rengeteg szín jégbe fagyott, zavaros pókhálója, mérhetetlenül szomorú.” 

Este sétáltunk. Az ég úgy ragyogott, mintha a nap utolsó perceiben, utolsó tetteként az égbolton, szikrákként hintette volna el az égen a csillagok tündöklését. Felettünk függtek. Minket néztek. Értünk ragyogtak. Szemeinkben tükröződtek. Könnyedén, lelkünkön mégis súlyosan pihentek a szavak. Nem feleltünk. Nem kérdeztünk. Még csak sóhajok nyomán sem burkolóztak párafelhőkbe a kimondatlan érzések és gondolatok. Csak léteztünk. Egymás mellett. Némán. Jól vagy? Minden rendben veled? Mire gondolsz? Tényleg, így érzel? Mit tehetnék, hogy jobb legyen? Mi hiányzik? Miért érzel fájdalmat? Kérdések vetődtek, jobbra-balra a koponyáink faláról, és szinte már utat találtak maguknak, ott csüngtek a nyelvünk hegyén, mégis lenyeltük őket. Némaságba fojtottuk a létüket. Tökéletes pillanat volt. Közelebb éreztem magamhoz mindent, mintha mondatokba öleltük volna őket. Szabadok voltak a szavaink. Kötöttségek nélkül éltek bennünk és a világban.

 

„Ezernyi ragyogó csillag ütött lyukat a tudatomon, hiányérzettel szurkálva a szívemet.”

Lekváros maradt az ujjam. Úgy üldögél a bőröm halvány barázdáiba kapaszkodva, mintha csak vendégeskedni akarna. Aprócska magok kúsznak végig az ínyemen az ízére. Ettől tudom, hogy igazi vagy, nem csak nyomokban őrzött gyümölcshús, számokkal feltüntetett címke-lény, megannyi feleslegesnek tűnő ál-barát társaságában. Te igazi vagy! Nem fémpolcokról lekapott márkanév, jól feltüntetett szlogen mögé bújtatva. A nagymama polcáról jöttél. Barátok érleltek édessé és zamatossá, olykor kesernyés finomsággá. A kés hegyén üldögélsz, majd átvándorolsz a kalács melegségébe. Pillanatokat teszel felejthetetlenné. Mosolyokat tarkítasz bordó árnyalatoddal, olykor halvány, búzaszín ragyogásoddal, barackfák messzeségbe tűnő emlékeinek ízével. Borzongat az ősz. Hűs szellőként kap hajunkba, markol bőrünkbe, könnyezi szemünk a változást. A fák megnyugvásba hajlanak, leveleiken mintha vér fakadna, vörös erezetekké színeződnek az élénkzöld vonalak, mint a tenyér érdes nyomai. Lábujjaink közé fészkelik magukat a fűszálak, mintha dideregnének a szélben. Hajladoznak, fáradtan ölelkeznek egymásba beszélgetéseink foszlányait figyelve. Székek nyikorognak, tányérok csörömpölnek, üvegek koccannak. Érintések válnak múlandóvá. Mosolyok vesznek az emlékek tengerébe. Alkonyodik. Hamarosan szikrákat szór a nap korongja a fáradt égboltra, a szél vérvörös felhőfoltokat terel maga elé. Ujjaim hamarosan, újra könyvlapok között találnak menedéket. Minden elcsendesül. A léptek zaja elhal. Hangtalan melódiát dúdol lelkünk a kora őszi este homályában.