Hópelyhek hullottak alá az égből, mint könnyek. Fáradt, csendes lassúsággal, mintha idejük lenne megpihenni, borús gondjaikat kiheverni, szomorú gondolataikat tévutakra csalni... talán, tényleg birtokukban volt félretenni az elmúlást. Mi értelme aggódni a halálon, ha úgy sem érezzük?
Vörös kabátot viselt. Vérbe ölelkező, bársony tapintású ünnepszínt, melyet bélelt mosolyok csavartak puhán a teste köré. Porcelán ajkain megfagyott a sóhaj, szempillái mozdulatlan rezdülésein ott ültek ők, mint hófehér hóhérok, bársony rejtekének árnyékában. Kristályokba dermedt gondolatokként várták a pillanatot, akárcsak Ő, aki vörös kabátot viselt. Vérbe ölelkező, bársony tapintású ünnepszínt, melynek ráncaiban megpihent a bánat és a tél.
Fáradt, csendes lassúsággal, mintha ideje lenne megpihenni, követte őt a félhomályban. Árnyékába kapaszkodott, s halálnak érintésével vonta rideg ölelésébe, elragadva testet és lelket, hol nem volt már helye borús gondoknak, szomorú gondolatoknak, boldog percekbe fűzött reményeknek... a pillanat elmúlt, akár a halál, melyet ő maga teremtett, mint vérbe ölelkező, ünnepszín árnyék, kinek ajkaira fagyott sóhaj, mosoly és tél...
Nincsenek megjegyzések: