Sok olyan dolog van az életben, ami elszomoríthat vagy kétségekkel gyötörhet. Minden nap van valami, ami bosszúsággal tölthet el. Keserű érzéssel, szégyenkezéssel, olykor bocsánatra várva. Ezeken a pillanatokon kisebb-nagyobb erőfeszítésekkel túllendülsz. Kialszod, megrágod, elnyomod vagy megpróbálod felejteni, és sokszor a holnap is tompítja a benned lakozó szomorúságot. Könnyebbé válik. Már nem fáj úgy... legalább is, annyira már nem, még ha elalvás előtt biztosan kattog az agyad majd' egy órán át és újabb meg újabb forgatókönyvet írsz, holott tudod, hogy a múlton nem változtathatsz. Sem a múlton, sem más érzésein. Olyan hatalom ez, amit jobb nem birtokolni, vagy mindez csak vigaszul szolgál, hogy önön tehetetlenségünk talán nem a mi hibánk?
Kialszod, és könnyebb lesz. Elmúlik. Megszokod és elfogadod... viszont abban a pillanatban, amikor ücsörögsz az ágy szélén, amikor a plafont fürkészed a sötétben, amikor a tükörben már önmagadra sem ismersz igazán, s amikor a csend is kézzelfoghatóvá válik a miatta érzett magányban rájössz, hogy mennyire eluralkodott rajtad a kétségbeesés. Könny szökik a szemedbe, s egyszerre tudatosul benned a felismerés: bármit megtennél, hogy ne fájjon ennyire és mégis, istentelenül gyötör, kínoz a gondolat, amiért képtelen lennél együtt élni a hiányával. Elpusztít minden tettével, minden ki nem mondott gondolatával, s magával rántana, ha megszűnne létezni. Ekkor érzed igazán, hogy jobban szereted, tiszteled, látod, akarod, gondolod, és hiányolod, mint hinnéd, lehetne, szabadna, kellene és valaha.
Nincsenek megjegyzések: