Amikor véget ér egy év, azt hiszem, hogy tiszta lappal indíthatok... hogy én is tiszta lappal kezdhetek, akár az új esztendő. Új számok. Új dátumok. Sose voltam híve a fogadalmaknak és most sem szándékozom semmit sem megfogadni. Nem igazán vagyok jó az ilyesmiben és tudom, hogy úgy sem tartanám be. Akaratlanul, talán. Az ígéretekkel - legalábbis a magamnak tartott ígéretekkel -, úgy vagyok, hogy ha az ember meg akarja tenni, megteszi és nem vár vele a következő év januárjáig. Mi értelme halogatni valaminek a megváltoztatását, ha már most szeretnénk az életünkben tudni? Miért van még szükségünk az időre? Mi értelme várakozni? Talán, titkon azt reméljük, hogy ez idő alatt megváltozik a véleményünk vagy a változással kapcsolatos nézetünk? Mégsem kell cselekednünk? Azért halogatunk, mert valójában abban bízunk, hogy sosem kell döntenünk?
2017... nem tudom, milyen lesz. Csak azt, hogy a jelenlegi nehéz időszak volt az életemben. Talán az egyik legnehezebb az ezt megelőző évvel együtt, amely szinte átmenetként megfertőzte vagy megmérgezte az év hónapjait annak ellenére, hogy tavaly ilyenkor ugyanígy próbáltam tiszta gondolatokkal megtölteni az elmémet. Nem igazán sikerült és valahogy ugyanazt a sötétséget húztam magam után, amit talán még most is magamon viselek. Olyan, mintha sosem tudnám kiölni magamból az aggodalmat, a félelmet vagy a bizalmatlanságot. Azt szokták mondani, hogy ami volt elmúlt, és hogy ne tekintsünk a hátunk mögé. El kell engedni a múltat és előre kell nézni. Csakhogy, nem tudok addig megérteni a jelenemet, amíg a múltammal sem vagyok tisztában. Elengedhetek dolgokat, de azzal olyan, mintha csak újra és újra a szőnyeg alá söpörnék mindezt csak azért, hogy ne kelljen szembesülnöm a hibáimmal, vagy az engem ért csalódásokkal. Ami most vagyok, vagy éppen aki, az nem most van... volt és lett, valahonnan indulva, valahová tartva és megállva a jelenben, amely vészesen sodródik előrébb és elérőbb anélkül, hogy lelassíthatnám. Minden egyes nappal messzebb kerülök önmagamtól és közelebb ahhoz, ahol elromlottam.
Sosem voltam kitartó. Legalább is, emberek tekintetében nem. Ha valakit el akartam engedni, akkor azt képes voltam radikális módon is kiirtani az életemből úgy, hogy a nevére se emlékezzem. Könnyelmű hozzáállás, mert ez nem olyan dolog, mint amikor kitörlök valamit a gépről és "volt nincs" módszerrel már el is tüntettem. Az embereket nem lehet kitörölni. Nem lehet eltüntetni úgy, mintha nem is létezett volna. Van, akin a mai napig kattog az agyam annak ellenére, hogy felejteni szeretném. Talán pont ezért, mert annyira felejteni akarnám és mégsem megy. "Nem kell az, akinek kellünk és kell az, aki nem akar minket". Nehezen adok bizalmat és mégis, túl könnyen ragadom el másét. Megértést várok, és én mégsem kérek más törődéséből. Szeretetet szeretnék és én összetöröm más szívét. Nem tudom, miért csinálom és azt sem, hogy mikor romlott el bennem ez a dolog. Talán gyerekkoromban, amikor annyira nehezen ment a másokkal való kapcsolatteremtést vagy a barátság kialakítása, hogy inkább egyedül voltam. Egyedül voltam a saját elhatározásomból és azon kívül is, mert tetszetősebb volt a színlelés, miszerint én akarok egyedül lenni, nem pedig magamra hagytak. Rémes, mennyi mindenre képes az ember, hogy elfogadják. Megtesz bármit, csak hogy kapjon egy-egy jó szót, mosolyt vagy elismerést, amiért olyan mint ők. Amiért olyan tud lenni, mint ők. Nap mint nap bizonyítunk másoknak, csak hogy legyünk valahol valakik, másokért. S magunkért mikor vagyunk önmagunk? Semmikor? Akarunk egyáltalán önmagunk lenni?
Olyan sokáig képesek vagyunk jól játszani a szerepünket, hogy végül már nem is érzékelve a kettős életet, elmosódnak a határok. Benne ragadunk a magunk alkotta színdarabban, amelyben bár mi vagyunk a főszereplők, nem nyerjük el méltó jutalmunkat. Valamit valamiért... képesek vagyunk megfizetni az árát?
Minden nap olyan, mint egy letöltendő büntetés, egy végeláthatatlan bűnhődés, melyet mi teremtettünk. Én teremtettem. Akkor, amikor kijátszottam, megbántottam másokat csak azért, hogy meglegyen a lelki békém. Nem vagyok kitartó. Sem őszinte. Sem értékes. Sem semmi. Csak szeretnék az lenni... annyira szeretnék az lenni, de ahányszor megismerek valakit, hatalmába kerít a bizonytalanság, a kételkedés és védekező mechanizmusként már taszítom is el a másikat, csak hogy ne kelljen az általa elém tartott tükörben magamat látnom. Valójában nem másoktól félek, hanem önmagamtól. Hogy szebbnek, jobbnak lát, mint amilyen vagyok és ennek a tudatát képtelen vagyok elviselni. Nem akarom, hogy többre tartson, nem akarom, hogy jónak lásson vagy bárminek, amihez úgy érzi, ragaszkodnia kell. Ez az én legnagyobb hibám, amellyel egyszerre akarva és akaratlanul büntetem magam azokért, akiket valaha is bántottam vagy elengedtem, hogy biztonságban tudhassam magam. Saját falaimon belül vagyok, és mégis kitaszítottként élem a mindennapokat... és valahol jó is ez így, néha pedig maga a pokol. Olykor úgy érzem, mindez elegendő... de a magány felismerése kétségbeejtő is tud lenni, s vigasztalhatod magad bármivel, sosem lesz elég. Nem elég. Nem lehet egyedül meglelni a boldogságot, mert bár boldog lehetsz egyedül, ha nincs kivel megosztani, előbb-utóbb a boldogság összezsugorodik. Kisebb lesz, parányi... akárcsak Te. Akárcsak Én.
Nincsenek megjegyzések: