Sok minden meg tud tanítani az életre. Általában, ha erről van szó, legtöbben ahhoz társítják, hogy mennyi pofont kaptak eddigi életük során. Mennyi csalódás és fájdalom érte őket, majd ezt átváltják valamiféle mértékegységre, amellyel meghatározni lehet annak mértékét vagy nagyságát, hogy mennyire is vagyunk tapasztaltak, sokat látottak vagy mondhatni "sérültek". Mert sérülni kell ahhoz, hogy okuljunk. Anélkül, nem megy. A boldogság is taníthat... bárcsak elég lenne erre alapozni mindazt, hogy kik is vagyunk valójában, viszont a fájdalom hatásosabb. Annak tükre képes eszünkbe juttatni az érzést, amikor égetett, amikor kínzott és bár sokszor esünk ugyanabba a hibába, azért (remélhetőleg) tudatosan igyekszünk elkerülni mindent, ami bánthat. Szánt szándékkal nem menekülünk zsákutcába. Miért ítélnénk szenvedésre a szívünket? Vagy tudat alatt mindvégig tudjuk, hogy előbb-utóbb megütjük a bokánkat, csak jobb nem hátrapillantani? Amiről nem tudunk, nem fáj... szokták mondani.
Úgy érzem, hogy én jelenleg sok mindent nem tudok. Olykor magabiztos vagyok és megingathatatlan, viszont ez határozottan nem az az időszak. Amikor bizonyos dolgok állandósága bizonytalanná válik vagy meg is szűnik, az ember kénytelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy a boldogság nem tart örökké. Tarthat, viszont nincs rá olyan érvényes szabály, amely gátat szabna a múlandóságnak. Már a kezdet pillanatában látjuk a célt. A véget. Ez az egyetlen, amelynek birtokában vagyunk, akárcsak az életünkkel kapcsolatban: valamikor megszűnünk létezni. A köztes időszak viszont homályos, üres, alaktalan vagy pontatlan. Nem tudjuk, milyen lesz, hogyan alakul, nem ismerjük a miérteket, a hogyanokat, viszont abban a pillanatban, hogy bizalmat adunk valakinek, aláírjuk azt a lehetőséget, hogy bánthat minket. Elvehet tőlünk. Mássá tehet és változtathat rajtunk. Azzal, ha még itt van... azzal, ha elmegy... azzal, ha marad. A maradás állapota viszont képlékeny. Sosem fogjuk megismerni, mert még ha létezne is szavatossági határidő egy kapcsolatra, akkor sem biztos, hogy az ott és abban a pillanatban megszakadna. Bármennyire kölcsönös, (sajnos) képes tovább élni csak az egyik fél által. Bár a kettő teszi egésszé, elég egyetlen fél is ahhoz, hogy ne haljon meg. Életben tarthatja és formálhatja. Azt nem mondom, hogy mindez egészséges, boldogító vagy a kötődést tekintve, működőképes. Létező dolog, de jól gondolod... nem valós. Nem élő. Talán halott is. Mintha lélegeztető gépen tartanánk egy beteget, csak mert képtelenek vagyunk meghozni a döntést, a lekapcsolás gondolatát. Mellette ülünk, fogjuk a kezét, beszélünk hozzá, emlékekkel gondozzuk az elméjét, mint egy kertet és várjuk, hogy újra kivirágozzon. Azt hiszem, ilyen érzés lehet magányosnak lenni... és mindebben nem az a félelmetes, ahogyan élsz vagy hogy (már) nélküle: hanem, hogy észre sem vetted az eltávozása pillanatát, s úgy jársz-kelsz és lélegzel, mintha még érte, miatta és általa tennéd.
Nincsenek megjegyzések: