Szeret, nem szeret...

Kislányként annyira egyszerű volt definiálni a szerelmet és minél idősebb vagyok, annál nehezebben fogalmazom meg önmagam számára is. Mi a szerelem? Gyerekként egyszerű volt válaszolni erre a kérdésre, de most? Magam sem tudom. Szerelmes vagyok egyáltalán és honnan tudom, hogy ez Az az érzés? Gondoljunk csak bele, mennyire könnyű volt gyerekként átérezni és belebújni a szerelmes szerepébe. Kis szíveket rajzoltunk a füzetünk sarkára, belevéstük a park egyik padjába az illető monogramját, szeret-nem szeret játékot játszottunk a kertben és addig tépkedtük a fa leveleit, mígnem a szeret maradt utoljára... amikor pedig sikerült, képesek lettünk volna átölelni a világot. S lényeges volt, hogy szeret-e a másik személy? Ó dehogy... elég szerelem volt bennem kettőnk helyett is. Egy kedves mosoly, egy sokat ígérő szia, egy aprócska kéz összeérintés, és meg is volt a romantika. Szimplán elég volt az érzés és boldogabb volt az élet. Kislányként a szerelmet borzasztó egyszerű definiálni, de most... szeretem? Dehogy szeretem, hisz ő sem szeret. Miért érezzem, ha ő sem érzi? Gyerekként imádtam a plátói kapcsolatokat, még akkor is, ha a srác elérhetetlen volt, vagy egyszerűen nem jön össze a dolog. Szerelmes voltam belé és punktum. Senkinek nem ártottam vele, akkor miért ne éltem volna át, miért ne éreztem volna? 

Felnőtt fejjel mindez sokkal komplikáltabb. Szerelmes vagy? Mondd el, valld be, ne titkold és légy bátor! Majd amikor az ember megteszi és pofont kap, szinte bűntudatot érez miatta, mintha hiba vagy szégyellni való dolog lenne szeretni a másikat. Miért nem lehet egyszerűen csak annyit elfogadni, hogy szeret valakit a szíved? Miért kell rögtön kombinálni, tovább gondolni, terveket szövögetni és kinyilatkoztatni? Miért nem lehet csak az enyém? Persze... azért sokkal kellemesebb és szívet melengetőbb, hogyha ugyanazon a szerelmen két ember osztozik, tudom én. Viszont mi van, hogyha a másik semmit sem érez és képtelen a viszonzásra? Olyankor mi történik a szerelemmel? Megmarad? Tovább él? Elpusztul? 

Elárulom... megmarad. Halványan pislákolva, de tovább ég és az egyetlen dolog, ami képes eloltani, az az idő. Tegyük fel, hogy megkapod. Időt, mint éveket, amik feledtetik az érzést és mindez még távolsággal is párosul, mert a másik elérhetetlenné válik, messze sodródik és már arra sem emlékszel pontosan, milyen volt a közelsége. Ha elveszíted, az érzést is képes vagy elengedni. 

Ellenben, mi van akkor, ha a másik közelsége karnyújtásnyira van? Kicsit viccesen olyan ez, mint amikor az ember éhes, előtte van a legínycsiklandóbb étel, amit valaha látott és mégsem ehet belőle. Le kell nyelnie a gombócot a torkában és úgy kell tennie, mintha nem is érezne éhséget. Egy ideig tettethető, de meddig? Mondani szokás azt is, hogy amiről nem tud az ember, az nem fáj. Amit nem mondasz ki, nem válik valósággá. 

Én beszéltem a szerelemről. Nem volt egyszerű, de megtettem, mert a gyerekkori, plátói szerelmekkel ellentétben, felnőttként csak akkor érzi az ember teljesnek a szerelmet, ha megoszthatja, ha annak adhatja, akihez tartozik. Őrizgetni nincs értelme, mert olyankor nem is él igazán. Gyermekként azt hisszük, hogy így is boldogok vagyunk, de igazából csak a szerelembe vagyunk szerelmesek. A valóság az, hogyha csak őrizzük, előbb-utóbb felemészt bennünket. Akkor képes élni, ha szabadon engedjük. 

Én megtettem. Beszéltem róla, elismertem a létezését és bár félve, de az ujjaim közé fogtam a szívemet. Vártam. Behunytam a szemem és reménykedtem, hogy egyszer csak az én halovány kis fénnyel pislákoló szívem megtelik fénnyel... az ő fényével, az ő szívének érzéseivel. Örökkévalóságnak tűnt a várakozás, mire képes volt szavakban önteni a gondolatait. De megtette... s a fény változatlan maradt, majd kinyitva a szemem és hallgatva a szavait, a kezeim között dobogó szívem egyre lassabban verdesett, egyre erőtlenebbül világította meg a közénk ékelődött sötétséget. A viszonzatlanság volt ez a sötét érzés, ami bekebelezett. Sose éreztem még magam annyira sebezhetőnek és lélekben meztelennek. Borzalmas volt. Egy visszautasításba sosem hal bele az ember, de akkor kicsit mégis meghaltam. Belül, és összerakni magam, kegyetlen folyamatnak ígérkezett. S hogy, van-e a folyamatnak vége? Képes lehet-e az ember meggyógyulni a viszonzatlan szerelem okozta bénultságból és sértettségből? Kétlem. Begyógyulni vagy kevésbé fájni sosem fog, viszont birtoklunk egy zseniális képességet, ami képes feledtetni az emlékét. Ez pedig a tagadás. Azt nem mondtam, hogy helyes képesség, nem igaz? De képesség. Tagadunk és tovább lapozunk, nem beszélünk róla és feledni próbáljuk, pedig mindig azt a legnehezebb feledni, amit felejteni akarunk. 

Én a mai napig magammal cipelem ezt az érzést, a szívem közelében, nem a szívemben... hogy a szívedben hordozhasd, két ember kell, én pedig egyedül maradtam vele. Ott, ahol ennek a szerelemnek élnie kellene, üresség maradt, mely köré inda-érzéseket szőttem gondolatban, hogy feledtessem még önmagam számára is a létezését, hogy egyszer bizony, ott valami más is életre kelhetett volna. Bevontam a nevetés mézes-mázas ízével, kitöltöttem a barátság vigaszával, s olyan apró érzelemmorzsák sokaságával, amelyek bár szépen megtöltik a helyet, az űrt eltüntetni sosem fogják. Olyan, mintha egy levegővel teli lufi addig dagadt volna, hogy szépen illeszkedhessen a kis érzés-barlang minden sarkához, mélyedéséhez, viszont bármennyire is passzol, a levegő attól még levegő. Kitölt és mégsem telít. Ez is több, mint a semmi - mondhatnánk, de meddig? Azt hittem, hogyha hátat fordítok neki azzal a tudattal, hogy arra összpontosítok, ami van és nem arra, ami nincs, akkor működni fog. Képes leszek nem szeretni és előbb-utóbb kiszeretni vagy azt érezni, amit kellene és nem azt, amit a szívem akar érezni. Működőképesnek is tűnt... mindaddig, amíg néhány mondat szépen fel nem szakította azokat a sebeket, amelyek azt hittem, már rég eltűntek. Nem tűntek el, csak nem akartam tudomást venni róluk, s önmagammal őszintének lenni sokkal nehezebb, mint másnak az igazságot mondani. Jó kis csapdába estem... a saját érzéseim csapdájába. A legellentmondásosabb dolog szeretni valakit: mert hogy lehet valami ennyire eleven, ennyire szép és mégis, ennyire borzasztóan nehéz.