Az idő múlásával gyakran jönnek-mennek emberek az életünkben, akik olykor huzamosabb ideig maradnak, néha pedig igen gyorsan távoznak... épp csak letelepedtek nálunk, már mennek is tovább. Eddig úgy gondoltam erre a tényre, mintha tragikus lenne. Egy sajnálatos, szomorú esemény, amelynek muszáj megkeresnem az okát és kijavítanom, mintha egyáltalán javítható lenne vagy mintha nekem beleszólásom lenne. Pedig sokszor, önmagunktól függetlenül mennek el azok, akiket maradásra bírnánk. Csak még maradj. Csak még egy kicsit... vagy bárcsak sose mennél el.
Nem mindig a mi hibánk, ha a másik távozik. Az, hogy bízunk valakiben, támaszkodunk egymásra és részt veszünk a másik életében, a szükségesség teremti meg. Mert szükségünk van a másikra. Hangzásra olyan, mintha hasznot húznánk a másikból, de ennél sokkal többről van szó és még csak megközelítőleg sem erről a tényről. Kapcsolatok ezek. Még akkor is, ha nem túlságosan maradandóak, és csak néhány hónapnyi vagy évnyi idő az, amelyet a másik társaságában töltünk. Kapcsolatok, amelyek idővel megkopnak, kifakulnak és elhalványulnak, viszont valamilyen formában - még ha oly' haloványan is -, ott élnek bennünk tovább. S mindebben még csak nem is azok a felek a lényegesek, akik elmentek. Hanem akik maradnak és maradnak... áthidalva minden egyes elvesztett vagy elengedett kapcsolatot. Mindig azzal törődöm, hogy kitől kell búcsút vennem, vagy éppen kit kell megsiratnom. Az életemben örökkön jelenévő embereket ellenben sosem ünneplem vagy sosem hullajtok értük örömkönnyeket.
Annyi mindent veszünk természetesnek, hiszen megszokni a dolgokat nem nehéz... főleg, ha jó dolgokról van szó. Mint amikor egyik pillanatról a másikra nincs se áram, se víz és mégis, önkéntelenül is a kapcsolóhoz nyúlunk, vagy a csaphoz és bosszúsan tapasztaljuk, hogy az oly' megszokott mozdulatot nem követi a jól ismert jelenség. Nincs se fény, se víz. Ilyen formában kellene valahogy az emberekre is tekinteni, akik nap mint nap velünk vannak. Én sem teszem. Kellene. S meg kellene tanulni azt is, hogy akik elmennek, mennyi emléket hagynak maguk után, mert sosem tűnnek el nyomtalanul. Pillangóhatás, szokták mondani. Elég egyetlen rezzenés, egyetlen mozdulat és képes új fordulatot venni a jövő. Még akkor is, ha csak perceink voltak. Még akkor is, ha csak pillanatnyi mozzanatok. Ott voltak. Ott élnek a bőrünkbe mélyedve érintéseik és szavaik lenyomatai. S talán, ha nagyítóüveg alatt néznénk az ember lélek-bőrét, láthatnánk a megannyi heget, forradást és erezetet azon a papírvékony, leheletnyi fátylon... s nem csodálkoznánk meg a testet, mikor kora már az öregségbe hajlik, és arcára a mély barázdák húznak mosoly-ösvényt. Megannyi emlékkel tarkított test az, mit birtoklunk, s melyben a léleküregben bélelt szív pihen, érez... dobban.
Nincsenek megjegyzések: