Lucy Keating ​– Álomgyár

Alice, mióta csak az eszét tudja, Maxről álmodik. Minden nap, elalvás után bejárják a világot, egzotikus helyekre utaznak, beszöknek a Louvre-be, vagy épp egy piramis tetején piknikeznek. És az ezernyi mesés kaland során egymásba szeretnek. De ez mind csak álom… Max ugyanis nem létezik. Legalábbis a lány ezt hiszi… Alice édesapjával Bostonba költözik, és amikor belép új iskolájában az osztályba, Maxszel találja magát szemben. De a valóság más, mint Alice fantáziájában. A fiú kimért, és ráadásul van barátnője. És az ismerkedés korántsem olyan tökéletes, mint azt a lány remélte. Amikor pedig kiderül, hogy Max álmai is régóta Alice-ről szólnak, a képzelet és a valóság egyre inkább kezd összemosódni. Úgy tűnik, véget kell vetniük a közös fantáziáknak, ezért mindent megtesznek, hogy kiderítsék a rejtélyes közös látomások okait. De annak, aki álmában lesz szerelmes, elég-e valaha is a valóság?

A tartalom utolsó mondata talán hangsúlyosabb, mint gondolnánk. Legalábbis, bennem akkor tudatosult igazán, amikor a könyv végére értem és bár az író megválaszol minden egyes kérdést, továbbá lezárja az eseményeket, továbbra is hagyott nyugodni és még napokig gondolkodtam a történeten. Talán ez is volt a célja, s ettől jó könyv egy könyv... gondolkodtat, kérdéseket vet fel benned és kicsit kirántja a talajt a lábad alól. A történet cselekménye és legfőképp, annak mondanivalója, abszolút lebilincselő. Már a tartalom olvasásakor tudtam, hogy ezt a könyvet muszáj elolvasnom és ahogy haladtam előre a történetben rájöttem, hogy egyetlen könyvet sem olvastam még, ami ezt a témát dolgozná fel. Azt hiszem, Tamara Ireland könyve, az Elválaszt az idő volt kicsit hasonló megtapasztalás, bár igaz, ott ténylegesen nem álmokról van szó. Élményben hasonlított a kettő, de a kettő azért nem vehető egy lapra. Az Álomgyár azt hiszem, mindenkiben megszólaltat egy kis hangot, és szinte a gondolat közé férkőzik az érzés, hogy bárcsak nekem is lenne egy Max nevű barátom, akivel együtt álmodhatok...

~ Miként lehetséges, hogy bár csak a kezünk érinti egymást, 

a melegség felvándorol a könyökömön át a mellkasomba is? ~

Bennem legalábbis, egész olvasás alatt ez a gondolat zakatolt. Bárcsak... s ez a kis szó végig körülölelte a történetet. Az elején tipikusnak éreztem az indítást, legalább is "a főszereplő új iskolába érkezik és rögtön megpillantja álmai hercegét" szituációt - ami ebben a kontextusban még viccesnek is hatott, hiszen Alice tényleg az álmaiból ismeri Max-et, de még így is kicsit butácska és elcsépelt volt. Aztán, amennyire könnyelműen ítéltem meg az elejét, annyira csalódtam kellemesen a folytatásban. Nagyon érzékletesen és gondolatébresztően ábrázolta az író, hogy miképpen eshet szerelembe az ember az álmaiban, miközben a valóság egészen más képet vetít elénk a szeretett személyről. Álmunkban mindent tudunk róla, a való életben pedig semmit. Két külön személyiséggel van dolgunk. Bravúros volt az író részéről, hogy képes volt két világot teremteni, amelyben bár ugyanazok a szereplők adottak, mégis más jellemvonásokkal és tulajdonságokkal bírnak... mások az életben, és mások az álmok világában. Viszont a különbségeik ellenére, mégis vannak közös pontok, párhuzamok és olyan részletek, amelyek bizonyossá teszik az álmok jelentőségét és azok mondanivalóját.


Alice és Max szerelme számomra nem is volt annyira lényeges. Bár romantikus könyvről van szó, nekem sokkal inkább az egymáshoz való ragaszkodás volt kiemelkedő, hogy mennyire tudunk bízni a másikban, önfeledtek és szabadok lenni a másik társaságában és nem félni attól, hogy megmutassuk, kik is vagyunk. A szerelem már egy másik fokozata volt ennek a dolognak, és tetszett, hogy nem akarja rám erőltetni vagy direkt módon elfogadtatni velem, hogy márpedig ez egy romantikus történet, ha tetszik, ha nem. Alice és Max kapcsolata nem pusztán barátság, annál sokkal több. Szerelemnek nem mondanám, mert az talán a könyv elolvasása után kezdődik, viszont az egész cselekmény során, kisebb-nagyobb lépésekben haladva abba az irányba tart a történet, amelynek útján lehetősége van mindkét szereplőnek ismét megismernie egymást annak ellenére, hogy az álmaikban már mindent tudnak a másikról. Kettős felfedezés megoldását alkalmazza az író, amivel eddig nem találkoztam és örülök, hogy a könyv által rálátást nyerhettem erre a módszerre. 

* * *

Negatívumot nem igazán tudnék mondani, mert ami számomra sántított, az nem biztos, hogy másnak is szemet szúró vagy zavaró. Ha nagyon akarnék, bele tudnék kötni a mellékszereplőkbe, az ő megelevenedésükbe és működésükbe a cselekmény során, vagy ki tudnám emelni azt is, hogy kicsit kevésnek éreztem az egymásról való álmodás jelentőségének boncolgatását. Minden könyvnek vannak kisebb-nagyobb hibái, de úgy gondolom, hogy az Álomgyár megütötte a mércét: könnyed, romantikus, egyszer olvasós könyvre számítottam, de annál sokkal több volt. Képes volt magával ragadni, megnevettetni és ráébreszteni arra, mennyire fontosak az álmaink... akár azok, amelyeket elalvás után tapasztalunk meg, s akár a valóságosak, amelyek után vágyakozunk.

Csak ajánlani tudom! Megéri átélni! 

Remélem, hogy Te is elolvasod és legfőképp, hogy tetszeni fog! 

Ha gondolod, olvasás után írd meg a véleményed kommentben! 

Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésem!