Olykor a múlt jobban sarkunkban topog, mint maga a jelen…
Egy történetet mindig elkezdeni a legnehezebb. Az ember keresi a megfelelő szavakat, kutat az érzések és gondolatok végeláthatatlan összességében, de valahogy, mégsem jó. Nem elég jó. Számtalanszor végig gondoljuk, újraértelmezzük, de végül minduntalan, ugyanott kötünk ki: a nagy semminél. Az életben nincsenek biztos csomópontok. Az élet egyszerűen, csak osztja a lapokat, a lehetőségeket és csak a döntés adott számunkra, melyiket is választjuk, merre megyünk tovább, de valahogy egyik lehetőség sem biztosabb, jobb, könnyebb vagy helyesebb a másiknál. Dönteni? Ez még nem is a legnehezebb feladat az életben. Dönteni és együtt élni a következményekkel? Valamivel már bonyolultabb.
Az életemről sosem gondoltam semmit. Mindent és mégis, semmit sem egészen. Talán, néha még most is hiszek abban, hogy ugyanolyan életem lehet, mint akárki másnak. Szeretek elmerengve hinni abban, hogy tévedhetek. Lehetne másképp is. Hogy egy reggel felébredve végre olyannak érzékelem a világot, amilyen valójában. Minél többet időzök a múlton, annál biztosabban tudom, hogy minden vagyok, csak átlagos nem. Nem vagyok ugyanolyan, mint mások és soha nem is leszek. Megpecsételődött a sorsom abban a pillanatban, amikor meghaltam és valamilyen csoda vagy átok folytán, a sors mégis visszaadott az életnek. Kaptam még egy lehetőséget az élettől vagy valaki mástól, aki úgy döntött: élnem kell. Még nem ért véget a történetem.
Fogalmam sincs, hol járunk, vagy merre tartunk. Apám hallgat. Szája vékony kis vonallá préselődik, homlokán apró ráncok futnak össze egy-egy útjelző táblánál. Talán ő épp oly tanácstalan, mint én. Gondolataiba révedve hol a messzeséget fürkészi, hol pedig a kormány fölé kiterített térképet, melyen megannyi kis vörös iksz jelzi már a tartózkodási helyünket. Minden egyes út alkalmával, egyre távolabb kerülünk attól a ponttól, ahonnan indultunk. Egyre messzebb, magunk mögött hagyva a múltat. Ez az életünk. Ironikusan cseng, de valahogy, mégis így van. Ennyi marad utánunk. Ez a kopottas, kávéfoltokkal, vörös tintapacákkal tarkított papírdarab, mely végig kíséri a hónapjainkat, éveinket, mióta anya meghalt. Hónap hónapot követ, és mi csak megyünk előre, szinte cél nélkül.
Halkan zakatol valami a rádióból. Olykor beszédfoszlányok, néha ritmikus dallamok törnek utat a hangszóró fémbarázdái közül, mire ujjaim felélednek, térdemen kocogtatják a ritmust, majd kizökkent az indexelés, hol balra, majd jobbra kanyarodunk, és a tájak tovább olvadnak előttem a hőségben, felismerhetetlenné válva és ijesztően egyformává. Mintha tapodtat sem mozdulnánk órák óta, csak körbe-körbe mennénk, a naplemente pedig követ minket, bármerre is forduljunk.
Ismét magunk mögött kellett hagyni egy várost, mely idővel ellenünk fordult volna. Bár még csak kezdetleges volt a baj, mégsem kockáztathattunk. Mennünk kellett. Miattam. Én vagyok az egyedüli oka ennek a vándorlásnak. Én és az a valami, ami bennem él, ami olyan tettekre sarkall, mellyel másoknak ártok. Nem szándékosan. Legalább is, Apa mindig ezzel nyugtat, de lehet, legfőképp magát. Lényegtelen. Valahol mélyen, talán én is szeretnék legalább annyira hinni benne, mint ő. Rendíthetetlennek tűnik és a szavai valahogy megnyugtatnak. Elfeledtetik velem a gondokat, viszont az a halvány félelem a szemében, amikor rám néz, mindig eszembe juttatja a kételyt. Semmi sincs rendben. Bármennyire is szeretne hinni bennem, én már elfogadtam. Bármi is ez, magamban hordozom, ezt az ismeretlen sötétséget, és ahogy telnek a napok, egyre erősebben érzem, ahogy elhatalmasodik felettem. Apa ilyenkor mindig ugrat. Szerinte az elmebaj még gyógyítható. Keserű mosoly. Bár csak az lenne. Még az is elviselhetőbb volna, minthogy egy két lábon járó, időzített bomba vagyok.
- Min gondolkozol?- kérdezi, épp csak felém fordulva, miközben megállunk egy kereszteződésben és pár másodpercnyi gondolkodás majd térképre pillantás után, végül balra fordul.
- Semmin. Nem lényeges. Mit gondolsz, mikor érünk oda?- váltok témát, ahogy még lentebb tekerem az ablakot, egészen addig, míg végleg eltűnik az üveglap és könyékig nyújthatom a karom.
- Talán hajnalban. Hamarosan.
A hűs levegő, szinte keresztülsüvít a kocsin, s a poros levegővel együtt a gondolatainkat is messzire viszi. Gyerekként mindig azt hittem, a szél útjába állhatok és talán, még a sebességet is lassíthatom, ha kinyújtott karral a levegőt markolom. Kellemes tévedés volt, ami néha mosolyt csal az arcomra. Ilyen képességgel rendelkezni? Parancsolni a szélnek, jó is lenne. Gyerekként sok mindenben hittem. Elég sok mindenben, amire később rá kellett ébrednem, olyannyira valós, mint az életem, amit a külvilág felé mutatok.
A kocsi pöfögve döcög tovább a száraz, esőre sóvárgó úton, porfelhőket hagyva maga után, s a nap lemenő fénye szinte narancsos izzásba vonja a távoli hegyek, felhők alatt kirajzolódó vonalait.
- Csak azt ne mondd, hogy újabb sátorozás... - sóhajtok.
Érces hangján, dörmögve nevet rajtam, s szokásos mozdulattal simít végig borostás arcán. Pontosan tudja, mire gondolok, ahogy valószínűleg én is pontosan arra gondolok, ami az ő fejében cikázik. Hasonlóan, átutazóban voltunk, talán úgy egy éve, két város között és kénytelenek voltunk néhány napra felfüggeszteni a kocsikázást. Teljesen lefulladt a motor és képtelenség volt újraindítani, bárhogy is próbálkozott a megjavításával. Két napot töltöttünk a szabad ég alatt, a fák árnyékában, sátorban, tűzön melegített étellel, és szúnyogok társaságában. Ez utóbbi, a kellemetlen élmények közé tartozik. Ember legyen a talpán, aki képes közöttük aludni, cseppnyi bosszúság nélkül. Szerencsénkre, később sikerült valaki olyat lestoppolnunk az úton, aki ismert apánál egy lényegesen több szakértelemmel rendelkező személyt. Apa és a kocsik, s az ő "mindenhezértek" tudománya. Malcolm, így hívták, segített elvontatni a fémszörnyeteget, amit persze, csak rásegítéssel voltunk képesek gurulásra bírni. Mint aki csak azért sem akarta az igazunkat. A farm, körülbelül félórányira volt a főúttól. Emlékszem, ahogy a körvonalai kirajzolódtak a mező fölött, szinte hullámzott a légben a hőségtől, míg felé közeledtünk, s néhány óra alatt sikerült rendbe hozni a kocsit, működésképes állapotba. Tiszta röhejes volt. Inkább egy roncs ez a fémtömeg, mint normális kocsi, bár az is igaz, hogy ez volt eddigi életem során az egyetlen eset, amikor így megadta magát. Jobban bírja a gyűrődést, mint azt az ember gondolná.
- Bár a sátorozás sem volt rossz móka, normális körülmények lesznek, ígérem! Semmi fűben alvás. Semmi agresszív szúnyoghad. Ággyal, természetesen- teszi hozzá, amire elismerően bólintok, de egy kis mosolyt képtelen vagyok nem megereszteni.
- Ajánlom is!
- Amúgy, min gondolkoztál?- kanyarodik vissza a kérdéshez, amire önkéntelenül is összefonom magam előtt a karjaim, és súlyos pillantással néz vissza rám.
- Védekező mechanizmus. Elzárkózom. Tudom – forgatom a szemeim-, de miért ismétled meg a kérdést, ha tudod, hogy úgy sem válaszolok?
- Kérdezni még lehet, de ha nem, hát nem- rántja meg a vállát, amolyan "nem lényeges, nem is érdekel annyira" jelzéssel, de tudom, továbbra is várja a válaszom és így próbál rávenni, hogy beszéljek. Sikerül neki.
- Anyára gondoltam- szólalok meg néhány másodperc múltán-, mondtam, hogy nem fontos.
- De igenis, fontos. Én tényleg, hogy is mondjam… - sóhajt, mint aki csak gondolatai ezernyi változata közül próbálná kiválasztani a jó mondatokat -, komolyan szeretném, ha nyíltabb lennél felém, Cara, de nagyon megnehezíted a dolgom.
- Nem kell, hogy mindenről tudj, ami a fejemben van.
- Lehet, de hogyan lehetnék a segítségedre, ha nem engeded? Ha beszélnél velem, talán könnyebb lenne.
- Nincs szükségem rá, hidd el. Jól vagyok.
- Ahogy gondolod, csak tudod… talán néha nekem is jól esne… a beszélgetés. Egy család vagyunk… és nem csak te veszítetted el.
A mondatok apránként buknak ki belőle. Olyan megszakításokkal, eltelt másodpercek között, hogy szinte, az első pillanatban össze sem áll a fejemben az egész, majd hirtelen minden értelmet nyer. Szinte a testtartásomon is engedek, megszűnik a görcsös feszülés, ahogy eddig magamban próbáltam tartani az érzéseket, és minden szomorú, fájdalmas gondolatomat felváltja valami egészen más, ahogy felé pillantok.
- Ne haragudj. Nem akartam.
- Tudom.
- Tényleg sajnálom, csak szörnyen nehéz- suttogom, alig hallhatóan, de tudom, hall engem. Hallgat. Figyel. Várakozik.
- Volt már valaha, hogy azt kívántad, bárcsak ne is lennék?
- Ez meg most, hogy jön ide?- förmed rám, de bennem igenis, eltökélten visszhangzik a kérdés. Ezerszer feltettem már magamban, de sosem tudtam rá értelmes választ találni. Nos, most itt az alkalom, hogy attól halljam, aki tudhatja. Beszélgetni akar? Hát legyen.
- Csak válaszolj!
- Hogy tudsz ilyen baromságot kérdezni, megáll az eszem...
Percek csendje. Ez az a tipikus családi vonás jellegű tűzszünet, amikor inkább hallgatunk, minthogy olyan dolgokat vágjunk egymás fejéhez, amiket minden bizonnyal, később megbánnánk.
Durva kérdést tettem fel és talán a legsúlyosabbat, amely mindent meghatároz. A múltunkat és a jelenünket egyaránt. Nem voltam benne biztos, hogy van-e jogom feltenni mindazok után, amin keresztül mentünk, és amit megtett értem, de mégis, ott motoszkált bennem a kétely, amelyet csak az erre adott válasz volt képes olyan mértékben eloszlatni vagy elfogadhatóbbá tenni, hogy nyugodtabb lehessen a lelkem. Ha nem is teljesen, de nyugodtabb annyira, hogy képes legyek elfogadni önmagam. Mindazt, ami én vagyok, és amit én okoztam. Ha nem lennék, számtalan olyan eseménytől mentesült volna az életük, amely csak megnehezítette számukra a dolgokat. Ha nem lennék, talán sok minden máshogy alakul. Lehet, pont így. Lehet, apa most is itt ülne, valamerre tartva, cél nélkül. De lehet... ott az a lehet, ami nem hagy nyugodni, és ami az őrületbe kerget. Talán ez a legnehezebb a döntések közül. Amikor nem mi magunk hozzuk meg, mégis kénytelenek vagyunk elviselni a következményeit, mert a saját magunk természete ellen nem tehetünk, se azon dolgok ellen, melyeket ez által az életünkbe vonzunk. Sorsszerűség. Vagy csak pech. Akármelyik is, ugyanúgy szívás.
- Sosem gondoltam még erre, ha tudni akarod. Lehet, nem hiszed, de soha és nem is fogok, bármennyire szeretnéd, hogy ezt kívánjam. Úgy minden könnyebb lenne neked, nem igaz? Lenne mire fognod ezt... ezt az egészet, ami velünk történik. Hogy átlagos életed lehessen? E nélkül a dolog nélkül? Lehet. Bármit megadnék érte, hogy megadhassam neked, de hogy te ne legyél nekem...
- Mindkettő ugyanaz, apa...
- Nem! Nem ugyanaz. Hiába mondogatod, hogy ez a valami elhatalmasodik feletted vagy akármit is csinál, a lányom vagy és akármi is legyél, ezen nem változtat semmi. Sem Isten, sem más. Válaszoltam a kérdésedre?- szegezi nekem, rám sem nézve és tudom, most alaposan feldühítettem. Ez volt talán az egyetlen dolog, amivel bánthattam. Tudtam, hogy beleőrülne a gondolatba, ha elveszítene. Beleőrülnék a gondolatba, ha ő sem lenne már nekem.
- Váltsalak fel?
- Még megvagyok, de talán egy vagy két óra múlva, jól esne az alvás. Szerinted esni fog vagy az út olyannyira az agyamra ment, hogy képzelődöm?
- Hol? Micsoda?- húzom le a fejem, akárcsak ő és próbálok felfelé nézni a szélvédőn át, esőfelhőket keresve, s talán igaza is van. A messzeségben mintha kékes, gomolygó réteg húzódna a hegyek fölött, szürke éggel ölelve.
- Képtelenség… már kezdtem megszokni, hogy szinte a levegővételt sem érzem a sok portól.
- Talán van rá esély. Meglátjuk. Holnapra kiderül, és ha igazunk van, az új városban már esőt köszönthetünk. Próbálj meg aludni kicsit. Rád is rád férne.
- Így sosem megy igazán. Utálom a zötykölődést.
- Egy próbát megér.
- Apa?
Nem válaszol. Újra a térképet böngészi, miközben a kocsit egyenesben próbálja tartani, de mégis kimondom, akár figyel rám, akár nem és tudom, hogy figyel.
- Nem hagylak el, ígérem.
Behunyva a szemem, utolsó pillanatképként a mosolyával alszom el.
Nincsenek megjegyzések: