Boldog Karácsonyt! Hangzik el a napokban oly’ sokszor hajtogatott mondat a szomszéd szájából, miközben kocsiba szállunk. Egy kedves mosollyal is megtoldja, amely inkább hangzik jól megszokott, begyakorolt köszönésnek, semmint szívből jövő kívánságnak. Boldog Karácsonyt kívánunk, de mihez? Már gyerekként szembesülünk a ténnyel, hogy a Télapó nem létezik, s hogy az ajándékhalmok a fa alatt csupán a pénzkidobás áldozatai, fényes csomagolópapírba rejtve. Leakciózott konyhai gépek, szépségápolási csomagok, vastag zoknik, kötött sálak és kesztyűk tömkelege mindenkinek, mert nélkülük nem ünnep az ünnep. Mint ahogyan szinte óramű pontossággal megjelennek az ünnepi fényfűzérek, melyekkel körülkötözik az épületeket már november elején.
Boldog Karácsonyt! Szóval, mihez is kívánnak jót? Nem akarom ezt az egészet. Semmi értelme, és most ez a vacsora is. Fogalmam sem volt, mit vegyek fel… és ez nem az a tipikus, női hóbort, amikor kirámoljuk az egész szekrényt, végig próbálunk megannyi ruhát, hogy végül amellett döntsünk, amit elsőként felvettünk. Legszívesebben nem is mennék, és akkor megspórolnám ezt a röhejes készülődést. Bár már késő. A kocsiban ülök és nincs visszaút, hacsak nem színlelek rosszullétet, hogy kiszállhassak. Egyáltalán, miért akartam csinos lenni? Kinek akarok csinos lenni… lehet, el sem jön. Azt mondta, igyekszik. Meggondolja. Jó lenne. Megannyi bizonytalan kijelentés, amire sóhajtok és újra összerántja a gyomrom a görcs. Miért nem lehetett volna egyszerűen egy igent vagy nemet mondania? Akkor tudnám, mit tegyek, vagy mit érezzek. Volt egyáltalán értelme gondolkodnom azon, mit vegyek fel? Úgy sem fontos már. Semmi értelme, hogy megpróbáljam lenyűgözni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Utálom ezt a megjátszást… és végül mégis a csinosabb ruha mellett döntöttem. Pánt nélküli, mély bordó, enyhén rakott szoknyás, magassarkúval kombinálva, ahogy az meg van írva a „hogyan tegyünk a barátunk kedvére” nagykönyvben is. Vicces. Tudom, hogy csak miatta vettem fel. Még mindig nem akarom lenyűgözni? A tudatalattim cselekedett helyettem.
Néha elkapom Apa tekintetét a visszapillantó tükörben, mintha csak próbálná felmérni a lelkiállapotom, vagy belém látni, hogy mire is gondolok valójában. Már szakítottunk? Megbántott? Hol tartunk jelenleg? Szóljon néhány vigasztaló szót, beszélgessen velem, vagy csak hagyja, hogy megéljem a magam hibáit és tanuljak belőlük? Hogyan lehetne jó apa? Ezernyi kérdés cikázik a szemében, miközben hol az utat kémleli, hol engem. Szerintem még mindig szokatlan neki a gondolat, hogy már nem az a kislány vagyok, akit sírásig nevettetett a csiklandozással vagy, akinek esténként meséket olvasott fel az ágya szélén. A képzeletbeli történetek már nagyon is valóságosak, s a saját csatáimat egyedül kell megvívnom.
Anya előttem kicsit letekeri az ablakot, amire néhány pillanatra hideg levegő szökik a kocsi melegébe. Borzongat, viszont jól is esik. Szeretem a telet. A hűvösségét, a fenyők illatát, a tea melegét. Az ereszeken lógó jégcsapokat, ahogy cakkos mosollyá változtatják a kirakatokat. Még a koripályát is a városközpontban, pedig nem tudok korcsolyázni, de szeretem nézni, ahogy a gyerekek egymásba kapaszkodnak, néha lehuppannak, kacagnak, majd talpra állnak és újabb köröket tesznek. Egyszer úgy is megtanulok. Akkor is, ha húzni kell.
Elkanyarodunk… és a görcs máris visszaköltözik a gyomrom ürességébe. Végig haladunk a gyerekkoromból oly ismerős utcán, melyben a sötétségbe burkolózó házak oly’ élesen rajzolódnak ki a képzeletemben, mintha fényes nappal látnám őket. Minden sarkukat ismerem. A kertek formáját. Az éppen alvó gyümölcsfák hosszú, végeláthatatlan sorát, melyekben még most is érezni a nyár ízét. Az ablakok kecses, kopottas keretét, melyekben az üveglapok csendesen mozdulnak minden apró rezdülésre, minden elhaladó fényvillanásra. Nem akarok kiszállni. Nem akarom ezt. Öcsém nagyot szusszant mellettem, mintha ugyanazzal az idegességgel kellene megküzdenie. Nem tudom, mi járhat a fejében, bár kétlem, hogy bármi világot megváltó dolog lenne, tekintve a fülében bömbölő zenét, melyet egyetlen rántással megszakít, és a zsebébe gyömöszöli a zenelejátszója zsinórját. Kamaszok… és utálom a rapet.
A csillagtalan égbolt mélykék lepedőként függ felettünk, a fagyos hideg pedig szinte karcol minden lélegzetvételnél, miközben kikászálódunk a kocsiból. A kavicsok halkan csikorognak a talpam alatt. Mintha imát mondanék, úgy ismételgetem magamban a megannyi kifogást, ami alátámaszthatná a távolmaradásom okát, még sincs egyetlen érv sem, ami kicsit is igaz lenne. Mind hazugság, mind felesleges magyarázat. Túl kell esnem rajta. Szembe kell néznem vele, és ha ennek egy családi vacsora az ára, hát legyen. Hirtelen összerezzenek a csomagtartó puffanására, és még váratlanabbul ér, amikor Anya fényes papírba csomagolt dobozokat nyom a kezembe. A pillantása égetni tudna, ahogy szavak nélkül belém lát és némán azt suttogja: én megmondtam. Így szokott ez lenni, nem igaz? Mindenki tudatlan, tapasztalatlan és előítéletes, csak mert ők nem ismerik annyira, nem töltenek vele annyi időt és nem tudnak arról az oldaláról, amiért én szeretem Őt. Benne van a mozdulatában… egyszerre dühös és kétségbeesett, amiért nem tud nekem segíteni, amiért nem tud mindezen könnyíteni. Dühös és tehetetlen. Mérges rám. Mérges Rá… de leginkább önmagára, amiért képtelen megmenteni. Ettől nem menthet meg. Nincs az az ember, aki képes lenne begyógyítani a szerelmi csalódást.
Óvatos léptekkel haladunk a lépcsők felé. Ajtócsapódás előzi meg a hangokat, majd sietős léptek kopognak végig a terasz kopottas csempéjén. Árnyékok vetülnek a falra és hirtelen feltűnik a Nagyi alakja. Az ő mosolya olyan végtelen a számomra. Őszinte és szeretetteljes, melyben nincs kételkedés, félelem vagy bizonytalanság. Mellette mindig úgy érzem, hogy a dolgok rendben vannak… akkor is, ha éppen nem, és még ha tudat alatt tisztában is vagyok a realitással, mellette képes vagyok elhinni, hogy sokkal egyszerűbb a világ, mint amennyire mi túlbonyolítjuk. Mint felmentő sereg, Nagyapa mellénk érkezik és átveszi a csomagok nagy részét, majd a fagyos levegőt kellemes meleg váltja fel, sült hús illatával fűszerezve. Hirtelen túl sok a fény, ismerősek az illatok, hangulatos zene hallatszik a távolból, és tányérok, poharak csörömpölése szűrődik ki az ebédlőből. Hátak és kezek érnek egymásnak, amíg a szűk előtérben leszedelőzködünk, és úgy érzem magam, mintha belepréseltek volna mindannyiunkat egy icipici üveggömbbe. Próbálok hozzászokni a látványhoz, a fényekhez, de mindent túl élesen érzékelek. Hangosan, közelien, nyomasztóan.
A fél gyerekkoromat itt töltöttem. Minden nyarat, szinte minden hétvégét suli után és minden téli szünetet, amit csak lehetett. Második otthonomként szeretem ezt a házat és most mégis úgy érzem, mintha egy idegenekkel teli lakásban lennék, ahol minden lépés és mozdulat újdonság számomra. Talán erre mondják, hogy ott vagy valahol és mégsem. A tested cselekszik, viszont a lelked máshol jár. A kéz viszont, mely a kezemhez ér, nagyon is ismerős. Boldogan szorítok rajta és szeretettel nézek Nagyapa szürkés szemeibe, aki mint mindig, elfogultan dicsér és becéz. Kisbogár… sóhajtja, és szorosan magához ölel. Neki sosem leszek elég idős ahhoz, hogy nagylányként nézzen rám és valahol nem is akarom, hogy ez megváltozzon. Mellette és a Nagyi mellett tisztának és gondtalannak érezhetem magam. Szükségem van erre.
Ha Karácsony, akkor együtt lehetsz a szeretteiddel és viszont láthatod a távolabbi rokonokat akkor is, ha nem akarod. Nem mintha nem szeretném őket, de nehéz kezelni, ha a négyfős családod hirtelen tizenkettőre dagad. Túl sok arc, túl sok hang, megsokszorozódnak a kérdések és mindenkinek szinte ugyanazt válaszolod… olyan, mintha egy akváriumban mindenki csak buborékokat bugyogna. Se eleje, se vége a mondatoknak, és ott ülsz az egész kellős közepén. Jól akarom érezni magam és ugyanolyan önfeledten akarok csevegni, mint Nagyi, aki türelmes és csupa szív. Mint Öcsém, aki elmond néhány poént és máris ő a kedvenc az asztalnál. Olyan vidám és mosolygós akarok lenni, mint Anya, aki bárkivel szót ért. Magabiztos, mint Apa, aki akármilyen témában feltalálja magát. Hóbortos, mint Nagynéném, akin mindenki nevet és jót mosolyog, de ezért szeretjük. Rám nem tudom, milyen címkét lehetne aggatni. Lehet, nem is akarnám tudni.
Boldog Karácsonyt… hangzik el újra és újra, ami talán itt, ezen négy fal között nem hangzik hamisnak. Őszintén cseng, amely megtölti a tányérokat jó falatokkal, a poharakat kellemes ízekkel. Mindenből veszek egy keveset, csakhogy Nagyi ne tudjon belém kötni, amiért nem eszek eleget. Néhány villányi hús, egy kevés köret, még a borból is iszom egy keveset… mégsem tudja megtölteni az ürességet. Léleküregben bélelt érzés, itt belül… mondtam egyszer. Mintha már nem is az én szavaim lennének. A kezemmel idegesen kocogtatom az asztallapot és az sem érdekel, ha Anya szúrós pillantással „jutalmaz” majd érte a túloldalról. Ott van a neve. A sok-sok ajándék között tisztán és kivehetően látom, még ebből a távolságból is neve betűinek ívét. Ott csillog a karácsonyfa alá gondos kupacokba pakolt ajándékok között annak ellenére is, hogy hitetlenül firkantottam rá és el sem akartam hozni. Mi értelme ajándékot adni valakinek, aki minden bizonnyal el sem jön? Jobban érezném magam, ha itt lenne? Kevésbé lennék hiányos, vagy még kétségbeesetten imádkoznék azért, hogy végre véget érjen ez az este? S mit várok a holnaptól? Mitől lesz jobb vagy könnyebb? Rezzenés. Most érzem csak a súlyát, hogy együtt lenni a családdal bármennyire öröm, kiszolgáltatottnak is érzi magát tőle az ember. Ujjaim a képernyőre tapadnak. Nem leplezhetem a gondjainkat, a félelmeimet és, amint tudatosul majd mindenkiben, hogy miért is üres mellettem az a bizonyos szék és, hogy Ő miért nincs itt, hogy betöltse, szembe kell néznem minden kimondatlan kérdéssel… mosolyognom kell Nagyapára akkor is, amikor Kisbogárként becéz és együtt érzően magához ölel. Mozdulatlanná dermedek. El kell fogadnom Anya „én megmondtam” kijelentését akkor is, ha nem akarom. Be kell látnom, hogy a felnőtté válás valóban olyan nehéz, mint ahogyan Apa mesélte. S el kell őt felejtenem úgy, ahogyan Ő is elfelejt majd engem…
Sajnálom. Nem megy. A telefon mintha súlytalanul lebegne az ujjaim szorításában, miközben a képernyőre meredve az üzenetet olvasom. Három kis szó. Két aprócska mondat. Semmi több… és mintha a kifogásaim hirtelen értelmet nyernének, mert bármelyik elviselhetőbb annál, minthogy Sajnálom. Semmit sem válaszolok. Semmit sem írok. Semmit sem szólok. Nem megy. Hagyom, hogy úgy teljen tovább az este, mintha minden rendben volna. Nagyira mosolygok és nagyott kortyolok a borból, mintha azzal a fojtogató könnyeket is elmoshatnám. Talán holnap lesz bátorságom szembe nézni önmagammal, másokkal és azzal a tudattal, hogy vége van. Csak ez az este hadd maradjon meg nekem, tisztának és boldognak! Mintha semmi sem fájna. S akkor eleredt a hó...
Nincsenek megjegyzések: