Ha elveszted a lelked és tudod is azt, akkor még mindig van egy lelked, amit elveszíthetsz.
Rengetegszer gondolkodtam már azon, milyen lenne meghalni. Annyi életet vettem már el, szinte semmit sem érezve. Mit érezhetnek? Mire gondolhatnak? Furcsa érzés azzal a tudattal tovább lépni, hogy utolsó mozzanatként én élek az emlékezetükben. Mintha csak oda vésnének, bűnjelként: Te tetted! Te voltál! Annyiszor próbáltam már megfutamodni, elmenekülni a felelősség alól, de lehetetlen. Legyen szó, akár jó érzésekről, akár indokolatlannak tűnő gonoszságról, ha a részünk és bennünk lakozik, azt magunkban hordozzuk és lehetetlenség levetkőzni, vagy kiűzni, mint egy náthát, ami elkap a tél kezdetén. Ott ragad, kapaszkodik a csontjainkba, szavainkba és küzd, tör előre, hogy végre színre léphessen, s megmutathassa magát. A belső énünknek, lelkünknek ugyanolyan akarata van, akárcsak az elménknek. A szív és az ész elválaszthatatlan. Mondhat nemet az egyik, a másik úgy is a maga irányába tereli, előbb vagy utóbb. Utóbb, holt biztos.
Egyszer próbáltam ellenállni a kísértésnek és nem cselekedni. Nem akartam. Undorodtam magamtól. Ahányszor a tükörbe néztem, nem önmagamat láttam. Önmagamat, s mégis, valahogy a tekintetem mélyén, sokkal messzebb, mint ahogyan érteni tudnám, ott lakozott valami más. Valami, ami hatalmasabb volt, mint én. Ami önálló akarattal bírt és nem érdekelte se érzelem, se sajnálat, se könyörület. A pupillám, mint egy feneketlen kút, tátongott előttem, és képes voltam olykor elveszni benne. Abban az űrben, melyet a zöldes fehérség úgy ölelt körül, mintha elválaszthatatlanok lennének. Egyek voltunk. Én és az a megmagyarázhatatlan dolog, mely úrrá lett a tudatomon. Mint ismeretlen idegen, ki beletaposva az életembe szétzúzott minden emberit, ami addig voltam, s aki lehettem. Talán, ez az egyetlen árulkodó jele a másságomnak, a szemem színe. Se nem zöld, se nem szürke és világosabb, mint természetes volna. Ezen kívül, hogy nem érzek fizikai fájdalmat és az érintésem halálos, céltól függetlenül. Kicsit ironikus és elkeserítő egyben. Nem tudom kontrollálni. Legalábbis, nem mindig. Csak, egyszerűen megtörténik. Senkit sem merek megérinteni. Még apát sem.
Emlékszem az első alkalomra. Nem volt sok barátom. Zárkózott típus voltam és nehezen ismerkedtem, ez a mai napig nem változott. Viszont, mégis volt néhány olyan osztálytársam, akiknek élveztem a társaságát, akikkel szerettem olykor együtt lenni, őrültségeket csinálni, csínyeket elkövetni, megdézsmálni a szomszéd kert almafáit, vagy kimenni a tópartra és elkötni valakinek a csónakját, hogy pecázhassunk. Akkor éreztem igazán, hogy talán olyan vagyok, mint ők. Átlagos. Mellettük elfelejthettem anyáék tekintetét, azt az aggódást, ami napról napra hatalmasabbra nőtt a szemükben. Orvosok vizsgáltak, próbálva reális magyarázatot találni a jelenségre, viszont mindig csak fejrázást, tanácstalanságot kaptam és egy újabb adagnyi előírt vizsgálatot, ha úgy kívánjuk. Évekig jártak velem különféle orvosokhoz, de egyik sem tudott ésszerű válasszal szolgálni. Természetellenes volt, ahogy a szívem éltette a testem, percenként épp csak annyit verve, hogy egyáltalán hallható legyen, miszerint él még az a szív odabent. Rémületben éltünk. Napról napra egyre jobban féltettek, hogy mi lesz, ha egyszer csak, egyik pillanatról a másikra megszűnik dobogni? Lassult. Haldokoltam? Haldoklom? Fogalmam sincs. Egy idő után elegem lett az orvosokból, a tűszúrásokból, és az idegen tekintetekből. Kiabáltam és sírtam. Gyűlöltem. Nem akartam.
Azon a napon, minden megváltozott. Alig hét éves lehettem. A házunk a közeli erdő mellett feküdt, távol a város nyüzsgésétől, a felkavart portengertől. Szombati nap volt. A nap már magasan járt, kellemes hőség volt, szinte a fű illatát is érezni lehetett a levegőben, és én izgatottan tekertem az ösvény mentén a bicajommal. Úgy volt, hogy találkozunk a kútnál. Néhány napja fedeztük fel és innentől, ez volt a mi titkos búvóhelyünk. Romos volt, száraz, egy indákkal benőtt maradvány. Izgalmasnak tűnt a gondolat, hogy talán hosszú idő óta mi vagyunk az egyetlenek, akik tudnak a létezéséről. Félelmetes volt és mégis, lenyűgöző, ahogy belekiabálva a hangunk visszaverődött a mohazöld falakról. Végeláthatatlannak tűnt a mélysége. A beledobott kavics puffanását se lehetett hallani, hogy egyáltalán az aljára érne, de még csak a belelógatott elemlámpa fénye sem hatolt olyan mélyre, hogy leláthassunk. Azt mondogattuk, hogy ez a pokol bejárata. Túl sötét ahhoz, hogy az legyen. Áldozatként személyes tárgyakat dobtunk bele, mintha ezzel kiválthatnánk, hogy majd a mennybe kerüljünk. Féltünk tőle. Hittünk benne. Egyszerre csodáltuk és tartottunk az erejétől, ami a fejünkben létezett.
A biciklimről épp csak lepattantam, az egyik fának döntöttem és már csatlakoztam is a többiekhez a játékban a tisztáson. Szembekötősdit játszottak, és mivel én érkeztem utoljára, cseréltünk. Én lettem a hunyó. Sue mögém állt és a fehér szalaggal, hátul masnira kötve, elzárta előlem a világot. Körbe-körbe jártam, sosem tudva, merre lépek, csak a hangokat követtem, a nevetéseket, az apró faágak halk roppanását a fűben, a visszatartott lélegzeteket, a közelben ciripelő tücskök zaját. Túl ügyesek voltak ahhoz, hogy elkapjam őket, mindig elvétettem és az ujjaim elsiklottak mellettük. Kimelegedve álltunk le a játékkal és a kút felé igyekeztünk, hogy mindenki beledobhasson valamit, amellyel teljesíthetnénk annak kimondatlan kívánságát. Ha azt akartuk, hogy a mennybe kerüljünk, tisztelnünk kellett őt. Azt a valamit vagy azt az erőt, ami a kútban lakozott, ami szerintünk a poklot rejtette. Rachel kezdte, s az egyik kedvenc könyvét hozta magával. Még utoljára végig simított néhány lapon, mintha csak megjegyezni szeretné a történetet, majd a kútba vetette. Aaron egy ólomkatonát dobott a mélybe, Sue a fülbevalójának egyik felét, Matt egy sípot, Annie az egyik babáját, majd én következtem. Nem hoztam magammal semmilyen személyes tárgyat. Legalább is, abban az értelemben nem, ahogy a többiek. Meglazítottam az édesanyám által készített fonatot, a hajam hullámokban omlott le a vállamra, majd ollót húztam elő a zsebemből és egy gyors mozdulattal tincset vágtam belőle. Átkötöttem a vékonyka, piros szalaggal, ami eddig a hajfonatomat tartotta, majd a kútba engedtem, mely szinte lassú mozdulatokkal ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb a sötétségben.
Aztán elkezdődött. Hirtelen képek villantak fel előttem, mintha emlékek lettek volna. Nem értettem. Egyik pillanatban a kút fölé hajoltam a többiekkel, majd láttam magunkat, ahogy újra szembekötősdit játszunk, a kezemmel Sue felé közelítek, mindenki engem bámul, majd ő egy pillanat alatt eltűnik a kút mélyén. S ez ismétlődött és ismétlődött, másodpercek leforgása alatt. Rachel hangja rántott vissza a valóságba. Hirtelen felpattant és mondta, hogy játsszunk tovább. Kiszámolóssal döntöttük el, ki is lesz a hunyó és Sue-ra esett a választás. Már nem akartam játszani. Mondtam, hogy nincs hozzá kedvem, inkább bújócskázzunk vagy játsszunk felfedezőst, de senki se figyelt rám. Rachel Sue szemére kötötte a szalagot és kezdetét vette a macska-egér játék. Ideges voltam, a gyomrom újra és újra lerántotta egy görcs, szédültem és émelyegtem egyszerre. S akkor először, a torkomban ott dobogott a szívem. Éreztem, ahogy szinte át akarja szakítani a bőröm a lüktetés. Akkor ízleltem meg először a bennem lakozó sötétséget. Nem érdekelt a játék. Egyet tudtam biztosan: amit láttam, az meg fog történni. Nem emlék volt, nem is képzelgés, vagy előérzet. Azt láttam, ami bekövetkezik. A többiek nevetve elfutottak Sue elől, meg-megállva, óvatos léptekkel kerülgetve, szinte óvakodva tőle, nehogy egy váratlan pillanatban elkapja őket, én viszont magabiztos léptekkel indultam felé. Akarat vezérelte a mozdulataimat, a gondolataimat, és én nem tudtam irányítani. Nem is akartam. Engedtem neki. Tudtam, mit teszek. Sosem éreztem még ennél természetesebbet. Sue felé nyújtottam a karom és megérintettem az arcát. Megijedt a közelségemtől, majd elnevette magát.
- Mit csinálsz? Elrontod a játékot! - hallottam Matt hangját a távolból.
- Ez így nem jó! Bújj el előlem, így túl könnyű! - kérlelt Sue.
- Minden rendben lesz. Ígérem – suttogtam, miközben Sue továbbra is mosolygott.
- Cara?
- Nem fog fájni. Csak elrepülsz.
- Haha, nagyon vicces! Nem tudsz kizökkenteni! Úgy is megtalállak titeket!
A kezem lecsúszott az arcáról és már el is libbent mellőlem, ahogy követte Rachel és Annie kuncogását, de éreztem, ahogy a kezemben tartok valamit. Valami idegent és mégis, ismerős dolgot. Elvettem valamit Sue-tól. Már nem volt vele. A kezemben fogtam. Az ujjaimmal mintha érinteni akartam volna, figyeltem arra a láthatatlan érzésre, amit immár birtokoltam, mégsem tudtam megfogalmazni, mi történt vagy mit tettem. Tettem egyáltalán valamit? Miért mondtam azt, amit mondtam? A szavak akaratomon kívül csúsztak ki a számon. A játék tovább folytatódott, s másodpercek töredéke alatt minden rémálommá vált. Egyik pillanatban még nevetések töltötték meg a tisztást, majd hirtelen Sue túl közel futott a kút pereméhez. Megtörténik. Rachel felkiáltott, Matt és Aaron felé szaladtak, én pedig egyszerűen csak figyeltem néhány lépésnyi távolságból az alakját, a fehér szalag mögé rejtett tekintetét, levegőt markoló kezeit, lebegő testét, melyet szinte magával rántott a kút mélysége és egy szempillantás alatt eltűnt a szemünk elől. S én… én nem kaptam utána. Megtehettem volna, mégsem cselekedtem. Annie felsikított, Rachel és Aaron a kúthoz szaladt, Matt Sue nevét kiabálta. A szívem újra nyugodt volt. Épp, csak hogy verdesett a bordáim mögött.
- Mit mondtál neki? – esett nekem Rachel, de képtelen voltam válaszra nyitni a számat. Csak a kezemben lévő valamire tudtam gondolni, amit Sue-tól vettem el.
- Megmenthetted volna! Miért nem húztad vissza? – Annie szinte toporzékolt a dühtől, apró ökle újra és újra a vállamba fúródott.
- Nem is sír! Direkt csinálta!
- Miért bántottad őt, Cara?
Miért is? Matt kérdésére azóta sem tudom a választ. Zokogás fojtogatta a torkom és mégis, képtelen voltam a sírásra. Nem cselekedtem. Az volt az első alkalom, hogy elvettem valakinek az életét. A lelkét. Sue lelkét tartottam akkor a kezemben. Azzal az érintéssel szabadítottam meg a testét, hogy a halál pillanatában ne érezzen se fájdalmat, se szenvedést. Megkönnyítettem számára a halált. Én öltem meg? Én tehetek mások haláláról és én idézem elő, vagy csak egyszerűen tudok róla és beleavatkozom, mielőtt az megtörténne? A kezemben hordozok valamit, amit nem én irányítok, ami nem az enyém és mégis a részem. Gyűlölöm, ha hozzám érnek és gyűlölöm, ha másokat kell érintenem. Ha másoknak kell részesülniük abban, amivel esetleg megpecsételem a sorsukat. Elindítom azt a bizonyos, láthatatlan homokórát és az életük másodpercek alatt lepereg a szemem előtt. Végig nézem. Megfosztom a lelküktől, egyszerűbbé teszem számukra a halált, ellenben attól a tény még nem változik. Nem vagyok emberi. Emberként élek és mégsem tudom meghatározni, ki vagyok és mivé lettem abban a percben, amikor gyermekként meghaltam és újra dobogni kezdett a szívem egy olyan ismeretlen ritmusban, mely ellent áll minden tudományos észérvnek… és lassul... egyre lassabban ver. Néha, már nem is érzem. Nem is hallom.
S a kattogás, az a semmihez sem hasonlítható, izgatott lüktetés akkor a legerősebb, amikor elveszem valakinek a lelkét. Mintha akkor élne a szívem igazán, amikor más szemében kihuny az élet. Lesz egyszer megállás? Vége lesz egyszer mindennek? S ha én meghalok, valaki más a helyembe lép? Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Volt ebben az egészben valami hatalmas és baljós, hogy tudjam, nem vagyok egyedül a világban. Hinnem kellett ebben. Ez volt az én nagy kapaszkodóm, ami képes volt megnyugtatni, amikor más szemébe nézve tudtam, én leszek az utolsó emléke. Az utolsó, aki olyan szavakat suttog el, melyeket nem ért és mégis, biztosan tudhatja, minden rendben lesz. Békére lel. Hinnem kellett ebben, hogy nem én vagyok az egyetlen. Így elviselhetőbb a tudat, hogy nem csak én vagyok gyilkos. Hogy talán nem csak én szenvedek ettől az élettől. Hogy talán van még valaki, aki megtalálta magában a pokol bejáratát, és aki belépett rajta, akárcsak én.
Nincsenek megjegyzések: