Egy csésze könyv ☕

2025. március 31., hétfő

Így érzem magam. Itt tartok most.
március 31, 20250 Hozzászólás

Sok-sok idő eltelt azóta, hogy utoljára itt jártam. Bár ez sem pontosan, mert járni jártam itt, csak valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy posztoljak. Ha pedig éreztem is volna, hogy de jó lenne írni valamit, nem tudtam, ennyi kihagyás után miképpen térjek vissza. Most sem tudom pontosan, visszatérés-e ez egyáltalán, hogy billentyűzetet ragadtam, de talán egy stabil folytatás, hogy ne teljen el ismét ennyi idő két bejegyzés között. 
 

Nézegettem a korábbi posztokat és próbáltam valamiféle kapaszkodót keresni, mikor is voltam még aktív, mikor volt az az időszak, amikor még rendszerességgel hoztam a bejegyzéseket. Visszatekintve, 2021 volt az az időszak, amikor úgy igazán volt időm a blogolásra, majd jött a 2022, amikor már csak pár havonta voltam jelen, és a következő évben sem bővelkedtem szavakban. Olvasás terén és egyéb bejegyzések terén is csendesség állt be az életemben, pedig csend aztán nem volt ebben a két évben körülöttem, s mindezt a legjobb értelembe értem. Sok minden megváltozott. Az életem és én magam is. Hogy ez a változást jó-e vagy rossz, magam sem tudom, legalább is az utóbbit tekintve, miszerint én magam is változtam. Bölcsebb lettem vagy érettebb? Edződtem, ez kétségtelen. Szívósabb lettem, magabiztosabb, eltökéltebb és kevésbé fojtom magamba a gondolataim, mint azelőtt. Mondhatnánk úgy is, hogy az igazságérzetem élesebb lett, néha előnyömre, néha káromra, bár inkább csak a világ zavarossága miatt érzem olykor negatív tulajdonságnak, mert magam részéről inkább erősségnek tekintem, vagy legalábbis szeretném. Szeretném hinni, hogy józanul és reálisan látom az engem körülvevő világot, amelynek nem akarom megengedni, hogy bedaráljon, megtörjön vagy megsemmisítsen. Sem a világ, sem a benne élő emberek. Viszont az erősségeim ellenére gyengébb is lettem. Érzékenyebb a világra, a világban eluralkodott megannyi kis gócra, amelyek befészkelték magukat az emberek közé. Szépen, kényelmesen bevackolta magát közénk a magány, az ítélkezés, az egó, a tudatlanság, az önzőség, a felszínesség és sorolni lehetne még a megannyi kis részét ennek a palettának, amellyel fekete-fehérre festettük az életünk minden apró kis mozzanatát. Néha én is, mert az ember egyszerűen sodródik az árral, akaratlanul is, de néha igyekszem, próbálkozom, küzdöm, hogy ezen a fekete-fehér vásznon megőrizzem azt az icipici színes foltot, ami nekem a világot jelenti, az én valóságomat, az én igazságomat. Azt a pici színes foltot, melyben ott van minden és mindenki, akit szeretek. Sokszor nehéz. Néha elfáradok abban, hogy nem értem sem az embereket, sem a világot. Olyankor összetörök. Aztán meglátom azokat a dolgokat, amelyek újra fel tudnak emelni, azokat az embereket, akikbe kapaszkodni tudok és tovább tudok menni. Talán ez a legnagyobb változás: hogy van kibe kapaszkodnom, feltétel nélkül. Az életem változásában ebben a formában nem kételkedem, még akkor sem, ha visszatekintve őrületes és szédítő tempóban sodortak magukkal a változások.

Új otthon, új emberek, új szerelem vagy talán az első valódi? A személyes tárgyaim más helyet kaptak, a szekrényem kicsit szűkösebb lett vagy csak a ruháim darabszáma nőtt?! (talán az utóbbi), embereket engedtem el és újabbakat kaptam az életembe, elhagytam néhány hobbit, hogy aztán más tevékenységeknek adjak teret, új dolgokat tanultam és végre hasznosítani tudok olyat is, amit eddig csak elméletben tudtam. A nagyváros zajából belecsöppentem a falusi nyugalomba, a beton és a parkolók látványát felváltotta az erdők és mezők végtelensége, a családom pedig akkorára bővült, hogy egy-egy ünnep alkalmával el sem férünk az asztalnál. Kaptam őket, ők pedig fogadtak engem szeretettel, kedvességgel. De a legnagyobb változás az az ember az életemben, akit nap mint nap magam mellett tudhatok, és akinek azt az egyetlen, nagybetűs igent szeretném majd adni azon a bizonyos napon, tiszta szívből.

Nincs könnyű időszak mögöttünk. Voltak borúsabb, esősebb napok, néha nehezek, olykor könnyesek... megvívtuk a magunk kis küzdelmeit, hol egymásért, hol mások ellen, de mindig azért a célért, hogy itt tartsunk, ahol jelenleg is: kéz a kézben, jegyben járva, tervezgetve a közös jövőnket, sok-sok álommal, elképzeléssel átölelve. Egyikünk sem akarta direkt módon a másikat. Talán inkább csak vágytuk vagy álmodtuk, hogy jön valaki, aki olyan, mint mi... mint én és te, mint ő és én, viszont pont olyanok vagyunk, amilyennek lennünk kell: abban az első pillanatban tudtuk, hogy a másik az a valaki, akit akarunk az életünkbe. Érdekes dolog ez. Én azonnal tudtam, hogy őt akarom az életembe és ő is érezte, tudta, hogy én vagyok az a valaki, akivel meg akarja osztani az életét. Megmagyarázhatatlan érzés ez, mikor egyszerűen csak tudod és biztos vagy abban az érzésben, amit megmozdít benned. Ismered, tudod, átjár és valami a helyére kattan. Volt az előtte és most már lesz az utána, s attól kezdve semmi sem lesz olyan, mint korábban. S az a legérdekesebb vagy a legmegfoghatatlanabb ebben, hogy ez nem egyetlen, pillanatnyi történés, mert minden nap, folyamatosan történik és hömpölyög előre, akár a folyó... hol kanyarogva, hol egyenesen, de lendületlenül tart előre. S talán ez benne a legjobb: hogy folyamatosan halad, növekszik és formálódik, hogy egyre színesebb és gazdagabb, szebb és összetettebb. Így érzem magam. Itt tartok most. S itt akarok tartani megannyi év múlva is... tudni, hogy őt akarom az életembe, és őt akarnám újra és újra.

 

Egy csésze könyv

2024. január 14., vasárnap

Jason Rekulak - Baljós ​rajzok
január 14, 20240 Hozzászólás
Mallory Quinn bébiszitterként vállal munkát Ted és Caroline Maxwellnél, az ötéves fiukra, Teddyre kell vigyáznia. Mallory repes az örömtől. Őszintén kötődik Teddyhez, az aranyos, félénk kisfiúhoz, aki nem tud meglenni a vázlatfüzete és a ceruzája nélkül. Ám egy napon a szokásos fák, nyuszik, léghajók helyett valami mást rajzol: egy férfi egy nő élettelen testét vonszolja az erdőben. Teddy rajzai egyre baljóslatúbbá válnak, miközben a pálcikafigurák realista emberalakokká válnak, amelyek messze meghaladják egy ötéves gyermek képességeit. Mallory egyre inkább gyanakodni kezd. Talán valamilyen természetfeletti erő próbál meg Teddy rajzain keresztül üzenni egy múltbeli megoldatlan bűntényről? Tisztában van vele, mekkora őrültségnek tűnik mindez, mégis nekilát, hogy megfejtse a képek jelentését, és megmentse Teddyt, mielőtt túl késő lenne. A világsiker a magyar olvasók számára ráadásul egészen különleges meglepetéseket tartogat.

Bár sokszor fogtam neki az olvasásnak, kevés sikerrel zártam a tavalyi évet. Több alkalommal is nekilendültem, a hév és az elhatározás mindig megvolt, de aztán mindig ugyanoda lyukadtam ki: ismét félbehagytam egy könyvet. Nem a könyveket hibáztatom, mert mindegyik izgalmasnak és lebilincselőnek ígérkezett, továbbá a megannyi pozitív vélemény is megerősített abban, hogy márpedig ezek jó kis történetnek ígérkeznek, de egyszerűen nem boldogultam egyikkel sem. Kevés időm is volt, ha bele is kezdtem egybe, nem volt időm huzamosabban ráhangolódni, és mire újra visszatértem az olvasáshoz, már arra sem emlékeztem pontosan, hol tartottam vagy mi volt a sztori. Az elmúlt évekhez képest tavaly olvastam a legkevesebbet, így megfogadtam - bár a nagy fogadalomtételeket se szeretem, mert nem mindig tartja be az ember -, vagy mondjuk úgy, hogy komolyabb elhatározásra jutottam, hogy idén megpróbálok többet olvasni. Mert hiányzik, mert jó lenne, mert annyi olyan könyv van a polcomon, amit még ki sem nyitottam vagy csak az első oldalakat lapoztam át.

Jason Rekulak könyvével egy véletlen posztban találkoztam, felkeltette a figyelmem a borító és a cím, majd a tartalom elolvasása után nem sokat gondolkodtam rajta, hogy ezzel indítom az idei évet. S aminek nagyon örültem, hogy a lapok csak pörögtek, fogytak és napok alatt a végére értem. Elolvastam egy könyvet, megszakítás nélkül! S milyen jól tettem, hogy ezzel a könyvvel lendültem vissza az olvasásba. Amikor egyetemre jártam, gyakran betértem vagy a Müllerbe vagy a Libribe és találomra választottam egy könyvet, ami ott helyben megtetszett, megvettem, hogy hazafelé legyen mit olvasnom a vonaton. Nem mintha nem várt volna megannyi másik könyv a polcomon, de valahogy tetszett ez a spontán döntés, hogy a véletlenre bíztam az olvasási élményem. Mennyi jó könyvet olvastam el így! Nem mérlegeltem, nem olvasgattam moly értékeléseket, nem jártam körül tucatszor a blogokat, csak egyszerűen lekaptam és megvettem, mert megtetszett a leírása, tartalma. Jason Rekulak könyvét egy ehhez hasonló indíttatásból kezdtem el olvasni és elképesztően tetszett. Izgalmas volt, fordulatos és minden fejezetben történt valami apró mozzanat, ami ott tartott, marasztalt és hajtott előre a könyvben.


Maga a történet nem sejtet nagyobb történéseket, hiszen láttunk már erre nem egy példát könyvekben, filmekben: adott egy jómódú család, apa anya és gyerek, akikhez érkezik egy bébiszitter, szimpatikus, kedves lánynak találják, akit hamar a szívükbe zárnak, a lány pedig gyorsan beilleszkedik a családba, szinte családtagnak tekintik és jól kijön a kisfiúval is, akivel a napja nagy részét tölti. A családi idillt egyetlen bökkenő zavarja meg: a kisfiú furcsa rajzai. Képzeletbeli barátja sok gyereknek van. Beszélgetnek, együtt játszanak és bár a párbeszédek eléggé egyoldalúnak tűnnek, a gyerekek a végtelen fantáziájuknak köszönhetően teljes értékű családtaggá emelik ezt a képzeletbeli barátot. A történetben Teddy szintén rendelkezik egy ilyen képzeletbeli baráttal, melyet szülei elfogadnak, megértenek, hiszen teljesen normális az ő korában, ha hisz az ilyesmiben, idővel majd kinövi. Teddy szívesen készít rajzokat is a képzeletbeli barátjáról, melyek kedves rajzoknak tűnnek a mondanivalójuk szerint, viszont a barát külseje, megjelenése ad némi okot az aggodalomra. Ebbe a helyzetben csöppen bele Mallory is, aki hamar a szívébe zárja Teddyt, imád vele játszani, időt eltölteni, viszont a kisfiú rajzai egyre ijesztőbbek, furcsábbak és zavarba ejtőbbek. S itt jön a nagy De, ami csavarossá teszi a történetet: a rajzok bizarr dolgokat ábrázolnak, például Anyát, ahogyan Teddy nevezi a barátját, éppen végigvonszolják az uvaron, vagy elássák egy gödör mélyén vagy épp fojtogatják... A szülők nem igazán veszik komolyan a lány aggodalmát, Teddy egy színes képzelettel megáldott kisfiú, nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani ennek a dolognak, viszont a történet akkor válik igazán érdekessé, mikor Mallory értesül arról a szóbeszédről, hogy a ház mögötti kis kunyhóban, amely jelenleg az ő lakrészéül szolgál, évekkel ezelőtt megöltek egy lányt, akinek a holttestét azóta sem sikerül megtalálni.

Érdekes volt Mallory szemén végigkövetni az eseményeket és talán ez tette a történetet ennyire gördülékennyé, mert kedvelhető volt, igazságszerető, együttértő és éppen emiatt volt megrendítő és szívhez szóló a történet, melyet az ő karakterén keresztül ismerhettünk meg. Bár Teddy volt talán a másik kulcsfontosságú szereplő, sokkal hangsúlyosabbnak éreztem Mallory karakterfejlődését, valamint azt a történetszálat, amelyet szépen lassan kibont a történet előttünk, megismerve a múltbeli történéseket, okokat és magyarázatokat, hogy ki is Anya, hogy miért rajzol róla Teddy és hogy ki is volt az a rejtélyes lány, aki meghalt és akit sosem találtak meg. A könyv nem volt cseppet sem ijesztő, viszont tartalmazott ijesztőbb jeleneteket, megrázóbb eseményeket, amelyek meghökkentőek voltak és már-már a horror kategóriát súrolták, de könnyedebb stílusba bújtatva. Fordulatokban gazdag volt, az író ügyesen bravúrozott és sikerült meglepetéseket okoznia, ezáltal nem kiszámíthatóvá tenni a történetet. A történet feszült hangulatát nagyon jól oldották a Teddy-Mallory jelenetek, az ő gyermeki tisztasága mindvégig lágyította a történet baljós hangulatát, pont a megfelelő pillanatokban. Ami pedig kimondottan tetszett a könyvben, az az illusztrációk gazdagsága és hogy a Teddy által rajzolt képek mind-mind megjelentek a történetben egy-egy fejezet végén vagy az adott szituáció olvasása közben, még közelebb emelve ezáltal az olvasóhoz a történetet. 

Aki szereti a krimit, a thrillert, annak nagyon fog tetszeni ez a történet, bátran tudom ajánlani! Nagyon olvastatja magát, szinte észre sem veszed, ahogy pörögnek a fejezetek és ugyanolyan izgalommal szeretnéd megoldani az ügyet, mint Mallory! Ha szereted a borzongató történeteket, nem fogsz csalódni. Egyet sajnálok csak, hogy még nincs filmben, de egyszer hátha felfedezi valaki és úgy is megismerhető lesz.
Egy csésze könyv

2023. január 7., szombat

Charlotte McConaghy - Egykor ​farkasok éltek ezen a tájon
január 07, 20230 Hozzászólás

Inti ​Flynn egy nemzetközi biológuscsapat vezetőjeként tizennégy farkast telepít vissza a Skót-felföldre, amely már évszázadok óta nem látott farkasokat. A csúcsragadozók visszatérése a remények szerint új életet lehelhet a haldokló földbe, és begyógyíthatja a klímaváltozás és az emberi tevékenység által ejtett sebeket. Inti azonban szintén sebeket hurcol magával: az általa látott és átélt erőszak megváltoztatta őt és ikertestvérét, úgy érzi, semmi sem maradt benne a dühön és a gyűlöleten kívül. Egy sorstársával való találkozás új reményt ad neki, ám épp a reményt és a bizalmat engedheti meg magának a legkevésbé a skót kisvárosban, ahol a megélhetésüket féltő helyi gazdák a farkasok életére törnek. Amikor egy éjjel vérbe fagyva talál egy gazdára, azonnal tudja, hogy a helyiek a farkasokat fogják hibáztatni, és csak egyetlen választása maradt: mindenáron megvédeni saját és fogadott családja életét. Charlotte McConaghy, az óriási sikerű Az utolsó vándorlás szerzőjének új regénye felkavaró és lenyűgöző olvasmány a bennünk rejlő vadságról, az életünket megfertőző erőszakról és a gyógyulás törékeny esélyéről.

Sokszor történik az, hogy egy könyv jókor talál meg, jó időben. Régóta nézegettem már ezt a könyvet, sokszor fontolgattam, hogy megrendelem, de valami mindig eltántorított. Mindig adok a molyon olvasható véleményekre, viszont futottam már bele olyan történetbe, amelyet messzemenően dicsértek, én pedig mégis csalódtam, s bár erre kevés példa akadt az elmúlt évek során, a sok-sok pozitív visszajelzés mégis keltett bennem egyfajta kételyt, így halogattam könyvvel való ismerkedést. 
Talán jól tettem, és pont most volt itt az ideje, hogy megismerjem ezt a történetet... bárhogy is, nagyon örülök, hogy ezzel nyitottam meg az új évet olvasás terén. Nagyon szerettem az írónő előző könyvét is, Az utolsó vándorlást, de ez a történet valahogy sokkal jobban szíven talált. 

Maga a cselekmény is lebilincselő volt, nagyon együtt tudtam érezni Inti karakterével, az érzéseivel és a gondolataival, amelyet még személyesebbé tett az E/1. személyű szemszög. Kedvelhető és szerethető volt, még annak ellenére is, hogy a személyisége tele volt érthető okokból sértettséggel, bántottsággal és kiábrándultsággal. Nagyon sok tekintetben és mélyen sebezte meg az élet, az őt körülvevő emberek, és emiatt kialakult a jellemében egyfajta tartózkodás vagy óvatosság, amellyel nagyon tudtam azonosulni, mert korábban én is voltam hasonlóan, s néha még ma is, így ez a párhuzam nagyon jólesett a lelkemnek, könnyen át tudtam érezni az őt aggasztó kérdéseket, pillanatokat.

A szél suttogott a meztelen ágak között, végigsimította a szemhéjamat, az ajkamat. Egy csók. Hallani véltem a légzését, a szívverését alattunk, körülöttünk és felettünk, a világ legősibb nyelvét.

A történetben nagy szerepet kapnak a farkasok, az ő megmentésük, a választott vidék ökológiai újjáélesztése, az ember által okozott sérülések, s ezzel együtt a klímaváltozás jelentősége, továbbá sor kerül egy halálesetre is, ami átszövi a történet menetét, viszont mindezeket leszámítva nekem sokkal jelentősebb volt a lélektani része, ahogyan megismerhetjük a szereplők életét, a nehézségeiket, a küzdelmeiket, és mindazt, ami emberré és érző lénnyé teszi őket. 


Most egy másik erdőben, a Felföldön madáréneket hallok, ahogy hajnali fény önti el a világot; úgy képzelem, csalogány lehet. Bárcsak tudnám, mit mond. Egy apró tóhoz érek, és a partjára ülök, a felkelő nap fényében a szürkéből kékre majd ezüstre váltó vizet figyelem. A köd lebeg a víz felett. Az ébredező vízimadarak egymást szólítják.

A cselekmény nagyon lassan bontakozott ki, viszont mindez kellemes csalódás volt számomra, mert nagyon szeretem azokat a történeteket, amelyek szépen lassan hömpölyögnek előre. Charlotte McConaghy ezen története pont olyan, amilyet kedvelek: az a fajta könyv, amit olvasol, meghökkensz egy gondolaton, megállsz felette, emésztgeted, elgondolkodsz rajta és csak utána haladsz tovább. Tele volt megannyi gyönyörű leírással, amelyek egyáltalán nem szakították meg a cselekmény menetét, sokkal inkább kiegészítette és még színesebbé tette... színesebbé annak ellenére, hogy a történet hangulata, a táj és a választott környezet is inkább volt szürke és borongós, ami kimondottan illett az események jellegéhez. A szürkeség ellenére mégis tele volt a történet színnel és szépséggel, s nem utolsó sorban annyi tanulsággal, amelyet nem is hittem volna, hogy egyetlen könyvbe bele lehet sűríteni. Család, barátság, szerelem, csalódás, bizalom, megbocsátás, hit, elszántság... hogy csak néhányat említsek, amelyekre kitért a könyv a cselekmény során.

Páratlanul szép történet, mély mondanivalóval, ami számomra még kifejezőbb és magával ragadóbb volt, mint Az utolsó vándorlás c. történet. Biztosan újraolvasós lesz valamikor, és még sokáig visszhangoznak majd bennem az olvasottak.
Egy csésze könyv

2022. augusztus 3., szerda

Jodi Picoult - A ​két út könyve
augusztus 03, 20220 Hozzászólás
A ​döntéseink időnként meglepő utakra terelnek. Dawn mindent tud a halálról – legalábbis ebben a hitben él. Hospice-dúlaként segíti a betegeit, hogy helyrehozzák a múlt hibáit és befejezzék félbemaradt dolgaikat, hogy megbékélve léphessenek át a túlvilágba. Amikor azonban Dawn repülőgépe zuhanni kezd, és úgy hiszi, már csak pillanatok vannak hátra az életéből, maga is megdöbben, hogy nem a férje jut eszébe, hanem másvalaki. Egykori egyiptológus kollégája, Wyatt Armstrong régész. A szerencsés kimenetelű repülőgép-katasztrófa után Dawn úgy dönt, visszamegy Egyiptomba, a régészeti ásatáshoz, és megkeresi hajdani szerelmét, Wyattet, sőt, folytatja a túlvilágra vezető út első ismert térképének, a Két út könyvének kutatását. A könyv fejezeteiben Dawn két lehetséges jövője bontakozik ki egymás mellett, és mindkét jövőképben feltárulnak a rég eltemetett titkok és kételyek. Mi alakítjuk a választásainkat, vagy a választásaink alakítanak bennünket? Kik lennénk most, ha másként alakult volna az életünk?

Talán ez a második olyan könyv az életem során, amelynél kevésnek érzem az 5 csillagot. Mindig elhatározom, hogy hagyom elcsendesedni magamban az olvasottakat, de aztán mindig billentyűzetet ragadok és a pillanat hevében fogalmazom meg a véleményem – talán egy másik univerzumban így is teszek, de nem itt.

Elképesztően hatott rám ez a történet. Jobban, mint számítottam rá és másképpen, mint vártam. Rengeteg mindenről szólt, és így a végére érve nem is tudom, hogy fért el ennyi gondolat, ennyi érzelem egyetlen történetben úgy, hogy mégis tökéletes egészt alkot? A két út könyve az a történet, ami egyszerre szorítja el a torkod és csal mosolyt az arcodra. Talán ez jellemzi leginkább mindazt, amiről szól. Végig jelen van ez a kettősség-érzet, a döntések súlya vagy éppen azok hiányának terhe, mert félünk meghozni azokat vagy éppen van elég bátorságunk magunk mögött hagyni őket. S itt nem tudom, hogy pont vagy kérdőjel illene jobban a mondat végére – és épp ez a zseniális a könyvben, hogy a legbiztosabb dolgot is kétségbe vonhatóvá teszi.

Nagyon kedveltem Dawn karakterét. Olyan főszereplő, akit olvasás során szinte a barátjának érez az ember, megérti az aggodalmait, a kétségeit és vele együtt örül a boldog pillanatokban. Nagyon tetszett a vakmerősége, a kalandvágya, az önzetlensége, hogy saját maga elé helyez másokat és azok boldogságát, és nagyon szerettem az önzőségéért is, amikor végre képes megragadni a saját boldogságát még akkor is, ha ezzel fájdalmat okoz másoknak. Az élet is ilyen: néha adunk és néha elveszünk, és nem lehet úgy élni, hogy minduntalan mások elvárásai, elképzelései szerint terelgetjük az életünket. Azt az életet kell élni, amit mi akarunk, ami nekünk a legjobb és talán erre világít rá leginkább a könyv, hogy merjük beismerni önmagunk számára is, mire vágyunk. Talán nehezebb, mint hinnénk, mert sokszor párhuzamosan gondolunk arra is, hogy mit szól majd a másik, miképpen vélekedik majd róla, és úgy formáljuk a vágyainkat, azok célját, hogy pozitív visszhangra találjanak. Nem azt mondom, hogy mindenen és mindenkin át kell lépni ahhoz, hogy boldogok legyünk, de nem lehet mindig mindenkivel és mindennel törődni azért, hogy a boldogságunk keresése vagy megvalósítása közepette is az ő boldogságuknak feleljünk meg. Néha, vagy talán mindig, lehetetlenség úgy dönteni, hogy az mindenkinek jó legyen, és nem az a kérdés, hogy megtesszük-e, hanem hogy képesek vagyunk-e együtt élni a következményekkel. Gyakran túlságosan is meg akarunk felelni másoknak, de mi a helyzet a személyes elvárásokkal? Magamnak is megfelelek? Azt az életet élem, amit akarok vagy akartam? Amellett a személy mellett ébredek fel nap mint nap, aki mellett boldog vagyok? Az a munkám, amiben jól érzem magam? Ott vagyok jelen pillanatban, ahol lenni szeretnék? 

Nem a szavaink vagy a gondolataink tesznek azzá, akik vagyunk, hanem a tetteink... vagy azok hiánya.

Bár Jane Austen idézet, kiválóan ráillik erre a történetre. Az egész cselekmény erre épül, hogy milyen döntéseket hozunk és hogy együtt tudunk-e élni a következményeikkel. Néha a nem-döntés is egy döntés, és olykor a megfutamodás, valaminek az elkerülése nem jelenti azt, hogy a helyesebb vagy jobb út irányába fordultunk. A jó és a helyes nem jár mindig kéz a kézben, ellenben, ha a szívünkre hallgatunk és a szerint cselekszünk, megtalálhatjuk azt az utat, ami számunkra jó és helyes egyben.
Ami nagyon tetszett még a történetben, az a szerelmi háromszög megformálása. Bár a szívem Wyatthez húzott mindvégig, teljes mértékben meg tudtam érteni Brian és Dawn kapcsolatát is, az egymáshoz való kötődésüket és ragaszkodásukat. A valóságban is gyakran van példa erre: kockázat vagy biztonság? Szenvedély vagy nyugalom? Vibrálás vagy állandóság? Kalandvágy vagy az otthon melege? Wyatt és Brian ezt a két pólust személyesítette meg és igazából, mindkettőt lehet szeretni, mindkettőben meg lehet találni az otthonunkat, a kapaszkodónkat, ahol teljesnek érezhetjük magunkat. Viszont, amire a könyv is fel szerette volna hívni a figyelmet, hogy olykor nem lehet mindkettő a miénk, legalább is nem lehetséges egyazon időben két férfiben megtalálni ezeket az érzeteket. Az élet nem ennyire fekete-fehér, és végképp nem lehet ennyire különválasztani az érzelmeket. A szívünk nem hasadhat ketté, és nem szerethetünk egyszerre két személyt ugyanolyan intenzitással. Valaki felé mindig billenni fog a mérleg. Csupán az a bökkenő, hogyha nem annak a javára dől el a mérleg serpenyője, aki mellett nap mint nap ébredünk.


Nővérem párját föl nem lelni sehol, 
mindenkinél gyönyörűbb.
Orcája tüzes újesztendei csillag, h
a gazdag évet ígérve följön az égre. 
Ékes erényű, bőre vakító, 
tekintete szép a szemének; 
méz pereg ajkáról, ha beszél, 
hiábavaló szava nincsen. 
Nyaka hosszú, a kebele világít, 
valódi lazúrkő sűrű haja, 
versenyre kel ékes arannyal a karja, 
lótusznak kelyhe öt ujja.

Talán ez a leggyönyörűbb vers, amit életemben olvastam a szerelemről. Olyan finoman fejezi ki az érzelmeket, és mégis megvan benne az az elsöprő mélység, ami magával ránt.  Jodi Picoult könyvét olvasva kissé szerelembe is esik az ember a szerelembe, mert annyira kézzel fogható, megragadható és átélhető.

Többen kritikaként fogalmazták meg, hogy túl sok benne a tudományos téma, sokkal jobban elmerül a témában az író, mint ahogyan azt olvasóként és laikusként be lehetne fogadni. Bár én elfogult vagyok a témával kapcsolatban, mert gyerekkoromban is rajongtam Egyiptomért, kifejezetten élveztem, hogy ennyi mindent megtudhatok az egyiptológiáról, a hagyományokról, temetkezési szokásokról, a hieroglifákról, igazi csemege volt számomra minden egyes ilyen leírás, melyet Jodi Picoultnak sikerült olyan formában tálalnia, hogy az érthető és követhető legyen. Mindent alapos magyarázattal írt körül, így egyáltalán nem éreztem, hogy azt megterhelő lenne értelmezni vagy átlátni. Pont annyira volt tudományos, amennyire kellett és ez ugyanígy igaz a kvantumfizikai vonalra is, amely szintén megjelenik a könyvben. Ez az a téma, ami talán leginkább távolt állt tőlem az olvasás során, mégis izgalmasnak és lebilincselőnek találtam, nem volt sem unalmas, sem száraz. Nagyon tetszett, hogy ilyen széles spektrumon mozog a történet, hogy ennyi témát bejár és mégsem érződött soknak egyetlen történetben megismerkedni velük vagy elmélyedni bennük. 

A két út könyve számtalan témát érint: család, házasság, anyaság, szerelem, bátorság, gyász, elengedés, halál, újrakezdés, csak hogy párat említsek a sok közül. Mindegyiket olyan érzékletesen és tapintatosan járta körül, hogy még a halálról is különleges élmény volt olvasni, még ha nem is a legvidámabb téma, és furcsán érinti az embert, ha szóba kerül. Leginkább kerüljük, és nem szívesen beszélünk róla, pedig a mindennapi életünk része, a szó szoros értelmében és átvitt értelemben is. Folyamatosan elengedünk, elveszítünk valamit vagy valakit, legyen az egy pillanat, egy tárgy, egy érzés vagy egy konkrét személy, de az egész életünk egyfajta elengedés, s bár ennek része az elmúlás is, ez az egyetlen egy téma mindenkit érzékenyen érint, kortól, személytől és jellemtől függetlenül. Azt nem mondom, hogy erről cseverészni könnyebben fogok a könyv elolvasása után, viszont átformált bennem valamit a történet olyannyira, hogy ne borzongjak meg a gondolatára, hanem nyitottan és bátor szívvel tudjak szembenézni vele.

Jodi Picoult könyve gyönyörű, minden ízében! Minden gondolatát, pillanatát szerettem, még akkor is, ha néha fájdalmas volt olvasni vagy felidézett olyan emlékeket, amelyek az én életem fordulópontjai, kereszteződései voltak. Szerettem a szereplőket, minden hibájukkal, kétségükkel együtt, ami annyira elevenné és emberivé tette őket. Szerettem a tanulságát, a mondanivalóját, azt a rengeteg színt, árnyalatot, amit felsorakoztatott érzelmekben és hogy így, a könyv végére érve kicsit másképp lépek tovább a mindennapokban, mint előtte, amikor még csak egy cím volt és egy olvasatlan könyv. Szerettem, hogy visszaidézte a gyerekkorom, amikor én is egyiptológus akartam lenni, hogy visszaidézte az a lelkesedést és rajongást, amit akkor éreztem, de leginkább azért szerettem, amit tanított, amiben elgondolkodtatott és amire emlékeztetett. Hálás vagyok érte!
Egy csésze könyv

Flickr Images