Talán kevesen tudják, de páran azért mégis, hogy a magánéletemben tanár vagyok. Volt, akivel az évek során már szóba került itt az oldalon, vagy egy-egy bejegyzésben én magam is megemlítettem, viszont konkrétan sosem írtam erről a témáról, mindig igyekeztem külön választani a blogos és a magánéleti dolgaimat. Be kellett látnom, hogy a tanárság nagyon is meghatároz, része a mindennapjaimnak és generál bennem olyan érzéseket, gondolatokat, amelyeket igenis, jó megfogalmazni, szavakba önteni vagy hangot adni neki, úgyhogy íme egy bejegyzés, amelyben a saját tanárságomról szeretnék mesélni.

Mi akarsz lenni, ha felnősz? - Felnőtt - hangzott el a válasz tőlem mindig. Gyerekkorunkban sokszor megkérdezik a felnőttek, mik akarunk lenni. Felnőtt fejjel én magam is gyakran megkérdezem a saját tanulóimat, növendékeimet, pedig annak idején én magam sem tudtam, mit szeretnék csinálni, mi az a dolog, ami érdekel, amiben el tudnám magam képzelni, na meg úgy őszintén... melyik gyerek fantáziál ilyen távlatokban arról, hogy mit szeretne negyven éven keresztül csinálni?! Kijelenthetjük, hogy űrhajós, régész, orvos, énekes vagy tanár akarok lenni, de el sem tudjuk képzelni, micsoda utat kell bejárni hozzá, vegyünk alapul akármelyik hivatást... nem tudjuk elképzelni, gyermekként fel sem tudjuk fogni, és nem is kell. Az aggódás inkább a felnőttek dolga. Furcsa érzés ez is, hogy gyerekként olyan végtelennek, határtalannak tűntek a dolgok, sosem aggódtunk a jövő dolgain, mindenről tudtuk, hogy van, hogy lesz, hogy állandó és fel sem merült bennünk az elmúlás lehetősége. A mának éltünk, vagy éppen a holnapnak, esetleg a jövőhétnek, de hogy negyven évre előre gondolkodjunk, képtelenségnek tűnt. Ma pedig, felnőtt fejjel mást sem csinálok, csak számot vetek, emlékezek, visszagondolok és próbálok minduntalan előregondolni, tervezni és megvalósítani, miközben a jelennek is próbálok élni úgy, hogy folyamatosan hátratekintek. Nekünk, felnőtteknek már fontos a holnap, a jövőhét és a jövő év is, az előttünk álló évtizedek. Gyerekként ezt fel sem mértük, és annak idején, ha megkérdezték, mi akarok lenni, ha felnövök, nem tudtam értelmes választ adni. Elképzeléseim voltak, de konkrét terveim, semmi. 

Egy időben dínókutató akartam lenni. Nem régész, nem paleontológus, hanem dínókutató. Bolondultam értük, mindenért, ami velük volt kapcsolatos, lenyűgözött az az időszak, amelyet ők uraltak és faltam minden ilyen témájú könyvet. Aztán jött az „orvos leszek” időszak, úgy általános iskola közepe táján, elképzeltem magam hol emberorvosnak (így neveztem), hol állatorvosnak, viszont olyan unszimpatikus biológia tanárom volt, hogy teljesen elment a kedvem ettől a témától. Pedig utólag visszagondolva, szívesen lettem volna gyerekorvos, amelytől nem is távolodtam el olyannyira, hogy tanár lettem és gyerekekkel foglalkozhatok, csak más vonatkozásban. S akkor egyszer csak, ott álltam a továbbtanulás küszöbén, és felnőtt módjára számot vetettem: miben vagyok jó? A tesi nem ment, ki nem állhattam, a matek nehéz volt, a törit magoltam, a kémia és a fizika magas volt nekem, a földrajzot szerettem, de olyan jól az sem ment, viszont nagyon szerettem rajzolni, festeni, énekelni, jól ment az irodalom és szerettem a nyelvtant is, helyesírásból mindig jó voltam. Nem tudom, ki volt az ötletgazda, én vagy a szüleim, de egyik napról a másikra visszairatkoztam zongorára, amelyet ötödikben abbahagytam a nagy ember-állatorvosi álmaim miatt, és újra a zongora előtt ültem klimpírozva, pluszban szolfézs órákat vettem, és igyekeztem utolérni magam a felvételiig. Bár az ének jól ment, szerettem és a zongora sem ment annyira rosszul - sikerült ismétléssel visszahozni a tanultakat -, azért érezhető volt a kimaradás, és sok olyan plusz dolog volt, amelyet általános szinten nem tanultunk, a művészeti órákkal ellentétben, így rengeteget kellett tanulnom, gyakorolnom. Minden estém, minden szabadidőm erre ment el, de nagyon akartam. 

A felvételi is érdekesen zajlott, már csak amiatt, mert zongorára jelentkeztem és mégis szolfézs szakos növendék lett belőlem. Valahogy, mintha eldöntötte volna a sors helyettem, hogy merre vigyen az utam tovább. Túl voltam a felvételin, nem sikerült rosszul, de azért annyira jól sem, és egyszer csak ott ültem a szolfézs szakosok írásbelijén. A tanárok magyarázata alapján, sajnos érződött a megannyi kihagyott év és bár láttak bennem fantáziát, közel sem voltam azon a szinten, mint más, hozzám hasonló korú gyerek, aki folyamatosan, évek óta zongorázott. Az eszem viszont elvileg vágott, tisztában voltam az elméleti ismeretekkel, a szóbelim jól sikerült, így a tanszakvezető tanácsára megírtam a szolfézs felvételi írásbelijét, amelyen át  is mentem. 

Furcsa kapcsolatom van a zongorával. Valahogy az évek során mindig ott lépdelt a sarkamban vagy én az övében, de totálisan egymás mellett, kéz a kézben sosem tudtunk haladni. Ez volt a legelső kudarcom a zongorával kapcsolatban, a sikertelen felvételi, amely bár jól sült el és lett helyem a leendő első évesek között, mégsem azon a szakon, amelyen tanulni szerettem volna. Szolfézsosként rengeteg megmérettetést, nehézség és hátrány ért: a kihagyott évek sokáig elkísértek. Akkor ott, a középiskola első három évében megtapasztaltam, mennyi mindenről maradtam le tudásban, amikor ötödikben abbahagytam a zenét és bár rettenetesen igyekeztem a felvételire szintre hozni magam, közel sem volt elég. Olyan volt a tudásom, mint egy kirakós, amelyből jó pár darab hiányzott, és sehogy sem tudtam kirakni az összképet. Minden szolfézs órára gyomorgörccsel mentem, hogy ma mire nem fogom tudni a választ, mit nem fogok érteni, mit kell majd utána újra és újra átgyakorolnom. Hiába voltam általánosban kitűnő vagy jó tanuló, itt sorra gyűjtöttem a ketteseket, hármasokat zeneismeretből, zeneelméletből. Úgy éreztem, meghalad engem a zene ezen oldala és egyszerűen sosem fogom tudni olyan szinten vinni, mint a többiek. Aztán, hogy harmadik végén mi történt, nem tudom. Addig kész szenvedés volt minden óra: mindig én voltam a vidékről jött, „ egyszer majd belejössz” tanuló, akinek pluszban kell magyarázni, aki mindig ott marad óra után kérdezni, akinek mindig tele vannak hibával a megoldott feladatai. Utólag arra tudok gondolni, hogy én akkor értem el arra a szintre, amellyel mások már elsősként ideérkeztek. Akkorra értettem meg mindent, akkor ért be minden tudás, amelyet addig nem tudtam a magamévá tenni. Mintha kigyulladt volna egy lámpa a fejemben, és megvilágosodott az összes elméleti ismeret, amelyet addig csak kergettem, hogy végre megértsem. Azokat a kihagyott éveket harmadikra értem utol, és onnantól kezdve olyan örömmel lubickoltam, szárnyaltam ebben az érzésben, hogy azt szavakba sem tudom önteni. Nem a képességeimmel volt a gond, és nem is az elszántságommal, csak egyszerűen akkor értem el arra a szintre, hogy végre nem csak megtanultam, hanem meg is értettem a zenei ismereteket. Harmadikos voltam, de talán akkor kellett volna elsősnek lennem, visszaugrani az időben és ismét neki rugaszkodnom ennek az útnak, bár utólag nézve nem bánom, hogy mennyit küzdöttem és szenvedtem, mert tudom, hogy hozzám tett és megérte. Harmadiktól kezdve kezdtem el élvezni, hogy szolfézs szakos vagyok és végre annak is éreztem magam. Értettem, tudtam, amit tanulunk és elképesztően jó érzés volt, amikor végre én magyarázhattam el valakinek valamit, mert a birtokában voltam. Talán ezekben az években ízleltem meg azt, milyen lesz tanárnak lenni, bár akkoriban még nem voltak konkrét elképzeléseim, hogy én majd gyerekeket fogok tanítani. Egyszerűen csak csináltam, tanultam és haladtam az évekkel, viszont a távlatokat nem láttam. De ezek a pillanatok döbbentettek rá vagy éreztették velem, hogy szeretek magyarázni, szeretek másoknak segíteni és szeretem őket átbillenteni valamin, amellyel korábban én is küzdöttem. A saját kis kudarcaim árán jöttem rá, milyen jó érzés más fejében lámpát gyújtani, és mennyire hálás feladat, hogy ezt én érhetem el.

Középiskola utolsó évében volt egy megingásom. Zenetanár akarok lenni? Mi akarok lenni? Bár rendületlenül haladtam előre szolfézsos növendékként, azért elkezdett bennem mozgolódni az érzés, hogy én valóban ezzel akarok egyetemen továbbtanulni? Ez a jövőm? Ez lesz az én hivatásom? Az általános iskolával ellentétben itt nagyon jó biológia tanárom volt. Imádtam az óráit, szakkörre jártam hozzá és ha nem is olyan szinten foglalkoztam a biológiával, mint a zenetanulással, fontos része volt az életemnek. Szerettem, érdekelt, talán amiatt is, mert merőben különbözött a zenétől. A zene nagyon lélektantárgy, míg a biológia ott van mindenben és mindenhol, körülvesz minket minden egyes percben. Végül a zene mellett döntöttem. Bármennyire szerettem a biológiát, bármennyire ment jól és könnyedén, valahogy fájt a tudat, ha arra gondoltam, elengedem a zenét és vele együtt azt az első három évet, amelyért keményen megküzdöttem. Bár a biológiával közelsem volt ennyi kudarcélményem, valahogy ez kovácsolta szorosabbra a kapcsolatomat a zenével, hogy veszettül akartam benne teljesíteni, és ezt elengedni, rossz döntésnek éreztem, nem tehettem meg sem a zenével, sem magammal szemben. Erősebb volt az az érzés, hogy valamiben saját akaratomból és a kitartásomnak köszönhetően vagyok jó. Talán élveztem is, hogy meg kell küzdenem érte, ez hajtott előre és ez hajt a mai napig is: mindig jobbnak és jobbnak lenni benne.

Az egyetemi évek sokkal könnyebben mentek, kevésbé volt megterhelő vagy küzdelmes. Boldogultam a tantárgyakkal, szép eredménnyel zártam minden évet, és bár voltak kisebb-nagyobb kudarcaim, vagy egy-egy becsúszott rossz jegy, szép emlékeket őrzök róla. Középiskolában olyannyira hajtottam magam előre a tanulásban, hogy itt, ha erős is az a kifejezés, hogy nem kellett megerőltetnem magam, nagyon könnyen vettem az akadályokat. Jó voltam az elméleti ismeretekből, hamar megértettem az új információkat, ügyesen zongoráztam, élveztem a megannyi kóruspróbát, és jól ment a zeneelmélet, meg az összhangzattan is, olyannyira, hogy szabadidőmben magánórákat tartottam. Ha össze kellene hasonlítanom a középiskolai és az egyetemi éveket, itt tudtam a leginkább kiteljesedni, mind személyiségben, mind zeneileg. Középsuliban küzdenem kellett, hogy értsem a zenét, itt viszont már értve tanultam és szívtam magamba mindent, nem ütköztem falakba és évről évre éreztem, hogy haladok, tapasztalok, hogy több és jobb leszek ebben az egészben. Imádtam a kóruspróbákat, fellépésekre, versenyekre jártunk, gyakran mentünk operába, partitúrajátékon olyan darabokat ismertem meg, melyek máig meghatározóak számomra és én magam is tanítom őket, kóruson pedig olyan műveket énekeltünk, amelyeket élvezet volt immár nem csak hallgatni, hanem megénekelni, átélni, eggyé válni vele. 

A nehézséget itt nem az órák vagy a tananyag megértése okozta, hanem az idő... az idő vészesen ketyegett. Tudtam, hogyha lediplomázok, államvizsgát teszek és sikeres lesz a bemutatóórám, hivatalosan is zeneismeret tanár leszek, amellyel megszűnök tanulónak, egyetemistának lenni... és ez félelmetesebb volt mindennél. Ha végignézzük az életünket, 6-7 éves korunktól kezdve csak tanulunk és tanulunk. Van, aki érettségit tesz és rögtön munkába áll, van, aki egyetemre megy, majd egy szak elvégzése után még egyet tanul, de bárhogy is: ez az első olyan összefüggő periódus az életünkben, amely átível a gyerekkorunkon át a felnőtt létünkig. Tudtam, hogy örökké nem fogok tanulni és hogy egyszer megszakad majd ez a folyamat, de addig a pillanatig, addig az utolsó néhány hónapig fel sem fogtam. Mi lesz utána? Hol leszek? Már érvénytelen lesz a diákigazolványom, nem lesz tanulói jogviszonyom, nem leszek többé kollégista, a baráti köröm java részét nem látom többé vagy csak nagyon ritkán. Nem megyek többé kóruspróbára, vagy operavetítésre a szaktársaimmal, én már ki fogok maradni a következő évi kórusversenyből, és a kórusteremben is valaki más fog a helyemen ülni a következő évben... minden megszűnik majd, ami addig nekem a világot jelentette. Kapaszkodni kezdtem, vagy inkább kapálózni és rugózott az agyam minden lehetőségen, amellyel ezt az állapotot megőrizhettem. Még nem tudtam elengedni az egyetemet. Így beadtam a jelentkezésem zongoraszakra, hogy kihasználjam a megmaradt egy, államilag támogatott évemet. Tök jó ötletnek tűnt: rengeteg órámat be tudom majd számíttatni, a fennmaradóra bejárok és a zongora mesterképzésre szánt két éve összehúzom egy évre. Még egy évet adhatok magamnak, még egy évig diák lehetek. 

Nos itt ért a zongorával kapcsolatban a második kudarcom: számíthattam volna rá, hiszen öt éven keresztül, ha jártam is zongoraórára és jó is voltam belőle, én elsősorban szolfézs szakos voltam, nem pedig zongorista, így meg sem közelítettem azokat a hallgatókat, akik zongoraszakon tanultak velem párhuzamosan. Viszont annyira hittem benne, annyira akartam, hogy azt hittem, azzal, hogy rendíthetetlenül hiszek benne és beleteszem magam, elég lesz. Elég lesz ahhoz, hogy felvegyenek és még egy évig tanulhassak, még egy évig ne kelljen kirepülnöm a nagyvilágba. Természetesen nem vettek fel. Két napig ki se mozdultam a koliszobából. Majd hazaköltöztem, hazavittük a szüleimmel minden cuccomat és próbáltam kitalálni, mihez is kezdjek. Sosem felejtem el, mennyire megviselt ez a váltás. Nem rögtön történt, hetekkel később fogtam csak fel, hogy tényleg vége és már sosem leszek egyetemista. Lezárult az életemnek egy szakasza és egyszerűen nem láttam előre. Csak magam mögé tudtam nézni, csak a múltat láttam, de a jövőmet semmilyen formában. Mostani fejjel tudom, mit mondtam volna magamnak: szedd össze magad, célozz meg néhány iskolát, add be a jelentkezésed és tedd, amiért küzdöttél és amiben jó vagy: taníts! De akkor és ott csak a veszteséget éreztem és hogy nem tudom, hol a helyem. Az egész nyaram ráment, hogy összeszedjem magam és újra előre tudjak tekinteni, hogy újra pozitívnak és motiváltnak érezzem magam. 

Aztán munkába álltam. Olyan gyorsan, mint ahogy kiköltöztem, olyan hamar, mint ahogyan egyik napról a másikra megszűntem diák lenni. Hirtelen tanár lettem, másoknak kolléga, a gyerekeknek Szandi néni, és olyan lendülettel sodort magával a változás, hogy időm sem volt gyászolni az érzéseimet, vagy búcsút venni a diák-énemtől, de talán erre is volt szükségem. Újra belecsobbanni valamibe és haladni, tenni, nem megállni. 

Később vettem csak búcsút önmagamtól, úgy három hónap múlva, amikor összefutottam egy nagyon jó barátnőmmel. Megbeszéltük, hogy ha az egyetem véget is ér, mi tartani fogjuk a kapcsolatot és találkozunk, amilyen gyakran tudunk. Azóta sem láttam őt. Akkor láttam utoljára. De azon a napon, mielőtt vele találkoztam volna, végigjártam minden szeretett, ismerős helyszínt, ahol az egyetemi évek alatt megfordultam: elmentem a kedvenc könyvesboltomba, ami egy eldugott kis utcában volt és csak az tudta, hogy ott van, aki ismerte. Elmentem a kedvenc cukrászdámba is, ahol a sütemények mellett isteni gőzgombócot árultak. Elsétáltam a város szívében lévő parkba is, ahová sokszor elmentem olvasni vagy csak megenni az ebédem. Elmentem az egyetemi épülethez, végignéztem az ablakokon, a bejáraton, és csak hallgattam a bentről kiszűrődő hegedű-és zongorajátékot. Végigjártam a megannyi kis utcát, parkot és teret, ahol korábban mindig megfordultam és elköszöntem minden pontjától, minden sarkától. Akkor tudtam végleg elengedni. Nem nyáron, nem a távolból, hanem ott, abban a pillanatban, amikor újra ott lehettem. Azóta sem tértem vissza, de már nem hiányzik és nem fáj.

Mi leszek, ha nagy leszek? - gyerekként fogalmam sem volt, mi leszek, de ha újra gyerek lehetnék a mostani tudatommal, azt mondanám, hogy újra tanár lennék. Újra megírnám a szolfézs írásbelit, végigjárnám a középiskolát, újra megküzdenék önmagammal, és ismét ugyanazt az egyetemet választanám. Nem tudom, mi lehettem volna még. Keserű érzésként motoszkál bennem mindig, hogy mennyi lehetőséget kell elengednünk azért az egyért, amelyben aztán megtaláljuk vagy próbáljuk megtalálni önmagunkat. Sikeres lettem volna orvosként? Valóban lehetett volna belőlem régész? Egy párhuzamos életben talán tényleg emberorvos vagyok és életeket mentek, vagy külföldön expedíciókon veszek részt és egy régi, letűnt világ lenyomatait kutatom. Most viszont tanár vagyok, ebben az életben, ebben a valóságban, immár 11 éve. Vannak könnyedebb időszakok, amikor sétagalopp a tanítás és akadnak nehezebb napok is, amikor úgy érzem, meghalad engem, viszont minden egyes nap biztos vagyok benne, hogy újra ezt választanám. Egyik nap megkérdezte tőlem az egyik tanulóm, hogy szeretek-e tanár lenni? Igent feleltem neki. Szeretek tanár lenni, mert szeretek segíteni, utat mutatni, meghallgatni, megértetni, tanácsot adni, és minduntalan arra törekedni, lámpát gyújtsak megannyi elmében, ahogyan csak tőlem telik. Nem mindig könnyű dolog tanárnak lenni, de az egyik legszebb dolog az életben, amelyért megéri előre menni, és ameddig csak tanítok, a gyerekkoromat, fiatalságomat mindig újra és újraélhetem.

Sok-sok idő eltelt azóta, hogy utoljára itt jártam. Bár ez sem pontosan, mert járni jártam itt, csak valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy posztoljak. Ha pedig éreztem is volna, hogy de jó lenne írni valamit, nem tudtam, ennyi kihagyás után miképpen térjek vissza. Most sem tudom pontosan, visszatérés-e ez egyáltalán, hogy billentyűzetet ragadtam, de talán egy stabil folytatás, hogy ne teljen el ismét ennyi idő két bejegyzés között. 
 

Nézegettem a korábbi posztokat és próbáltam valamiféle kapaszkodót keresni, mikor is voltam még aktív, mikor volt az az időszak, amikor még rendszerességgel hoztam a bejegyzéseket. Visszatekintve, 2021 volt az az időszak, amikor úgy igazán volt időm a blogolásra, majd jött a 2022, amikor már csak pár havonta voltam jelen, és a következő évben sem bővelkedtem szavakban. Olvasás terén és egyéb bejegyzések terén is csendesség állt be az életemben, pedig csend aztán nem volt ebben a két évben körülöttem, s mindezt a legjobb értelembe értem. Sok minden megváltozott. Az életem és én magam is. Hogy ez a változást jó-e vagy rossz, magam sem tudom, legalább is az utóbbit tekintve, miszerint én magam is változtam. Bölcsebb lettem vagy érettebb? Edződtem, ez kétségtelen. Szívósabb lettem, magabiztosabb, eltökéltebb és kevésbé fojtom magamba a gondolataim, mint azelőtt. Mondhatnánk úgy is, hogy az igazságérzetem élesebb lett, néha előnyömre, néha káromra, bár inkább csak a világ zavarossága miatt érzem olykor negatív tulajdonságnak, mert magam részéről inkább erősségnek tekintem, vagy legalábbis szeretném. Szeretném hinni, hogy józanul és reálisan látom az engem körülvevő világot, amelynek nem akarom megengedni, hogy bedaráljon, megtörjön vagy megsemmisítsen. Sem a világ, sem a benne élő emberek. Viszont az erősségeim ellenére gyengébb is lettem. Érzékenyebb a világra, a világban eluralkodott megannyi kis gócra, amelyek befészkelték magukat az emberek közé. Szépen, kényelmesen bevackolta magát közénk a magány, az ítélkezés, az egó, a tudatlanság, az önzőség, a felszínesség és sorolni lehetne még a megannyi kis részét ennek a palettának, amellyel fekete-fehérre festettük az életünk minden apró kis mozzanatát. Néha én is, mert az ember egyszerűen sodródik az árral, akaratlanul is, de néha igyekszem, próbálkozom, küzdöm, hogy ezen a fekete-fehér vásznon megőrizzem azt az icipici színes foltot, ami nekem a világot jelenti, az én valóságomat, az én igazságomat. Azt a pici színes foltot, melyben ott van minden és mindenki, akit szeretek. Sokszor nehéz. Néha elfáradok abban, hogy nem értem sem az embereket, sem a világot. Olyankor összetörök. Aztán meglátom azokat a dolgokat, amelyek újra fel tudnak emelni, azokat az embereket, akikbe kapaszkodni tudok és tovább tudok menni. Talán ez a legnagyobb változás: hogy van kibe kapaszkodnom, feltétel nélkül. Az életem változásában ebben a formában nem kételkedem, még akkor sem, ha visszatekintve őrületes és szédítő tempóban sodortak magukkal a változások.

Új otthon, új emberek, új szerelem vagy talán az első valódi? A személyes tárgyaim más helyet kaptak, a szekrényem kicsit szűkösebb lett vagy csak a ruháim darabszáma nőtt?! (talán az utóbbi), embereket engedtem el és újabbakat kaptam az életembe, elhagytam néhány hobbit, hogy aztán más tevékenységeknek adjak teret, új dolgokat tanultam és végre hasznosítani tudok olyat is, amit eddig csak elméletben tudtam. A nagyváros zajából belecsöppentem a falusi nyugalomba, a beton és a parkolók látványát felváltotta az erdők és mezők végtelensége, a családom pedig akkorára bővült, hogy egy-egy ünnep alkalmával el sem férünk az asztalnál. Kaptam őket, ők pedig fogadtak engem szeretettel, kedvességgel. De a legnagyobb változás az az ember az életemben, akit nap mint nap magam mellett tudhatok, és akinek azt az egyetlen, nagybetűs igent szeretném majd adni azon a bizonyos napon, tiszta szívből.

Nincs könnyű időszak mögöttünk. Voltak borúsabb, esősebb napok, néha nehezek, olykor könnyesek... megvívtuk a magunk kis küzdelmeit, hol egymásért, hol mások ellen, de mindig azért a célért, hogy itt tartsunk, ahol jelenleg is: kéz a kézben, jegyben járva, tervezgetve a közös jövőnket, sok-sok álommal, elképzeléssel átölelve. Egyikünk sem akarta direkt módon a másikat. Talán inkább csak vágytuk vagy álmodtuk, hogy jön valaki, aki olyan, mint mi... mint én és te, mint ő és én, viszont pont olyanok vagyunk, amilyennek lennünk kell: abban az első pillanatban tudtuk, hogy a másik az a valaki, akit akarunk az életünkbe. Érdekes dolog ez. Én azonnal tudtam, hogy őt akarom az életembe és ő is érezte, tudta, hogy én vagyok az a valaki, akivel meg akarja osztani az életét. Megmagyarázhatatlan érzés ez, mikor egyszerűen csak tudod és biztos vagy abban az érzésben, amit megmozdít benned. Ismered, tudod, átjár és valami a helyére kattan. Volt az előtte és most már lesz az utána, s attól kezdve semmi sem lesz olyan, mint korábban. S az a legérdekesebb vagy a legmegfoghatatlanabb ebben, hogy ez nem egyetlen, pillanatnyi történés, mert minden nap, folyamatosan történik és hömpölyög előre, akár a folyó... hol kanyarogva, hol egyenesen, de lendületlenül tart előre. S talán ez benne a legjobb: hogy folyamatosan halad, növekszik és formálódik, hogy egyre színesebb és gazdagabb, szebb és összetettebb. Így érzem magam. Itt tartok most. S itt akarok tartani megannyi év múlva is... tudni, hogy őt akarom az életembe, és őt akarnám újra és újra.