Megszámlálhatatlanul sokszor vagyunk szerelmesek az életben. Persze szerelem és szerelem között is van különbség, de ha végtelenül romantikus lélek az ember, akkor képes egyik pillanatról a másikra vonzalmat érezni, akár néhány napra is. Még viszonzás nélkül, plátói formában is. Ahhoz, hogy a szív érezzen, nincs szükség két félre. A szív egyedül is képes jól elszórakoztatni magát és a hordozóját, viszont az életben tartásához, na ahhoz már két ember kell. Nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogyan szeretnénk és sokszor egyoldalú marad az érzelem. Ha össze kellene számolni, talán életemben kétszer voltam szerelmes. A többi, mondhatni vakvágány volt és ha nagyon-nagyon erőltetném a dolgot, akkor sem tudnám azt mondani, hogy szerelem volt. Inkább csak rajongás vagy valamiféle hősként tekintettem az illetőre, aki éppen kimentett az akkori bonyolult és nehéz életemből.
Ezeknek a személyeknek, leveleket írtam az évek során. Nem azért, mert bármikor is azt terveztem, hogy átadom nekik elolvasásra. Valószínűleg sosem akarnám, hogy elolvassák. Egy részem, talán igen... csak hogy tudják az igazságot, viszont közben mélységesen zavarban lennék és utálnám, amiért belelátnak a fejembe. Nem akarnám nekik adni sem a gondolataimat, sem az érzéseimet, hiszen én sem kaptam tőlük semmit sem cserébe.
Nem szerelmes levelekre kell gondolni. Valamilyen formában azok, szerelmes levelek, de még inkább búcsúlevelek, mert amikor megírtam őket, már nem gyötört sem maga a szerelem, sem a fájdalom, sem a csalódás és képes voltam rózsaszín köd nélkül összehozni a sorokat.
Miután kiírtam magamból mindent, attól kezdve képes voltam úgy dúdolni egy zenét, hogy nem Ő járt a fejemben és nem neki énekeltem a dalt, vagy ha étcsokit eszek, már nem az kattog a fejemben, hogy ez az Ő kedvence is. Ha sétálni indulok, nem képzelem, hogy Ő is velem tart vagy ha képtelen vagyok elaludni, nem kezdek Rá gondolni, hogy miután álomba merültem, Őt láthassam. A szerelem megszállottság, és a levelekkel próbát teszek arra, hogy megszüntessem ezt az érzést. Maradandóan, talán sosem sikerül, mert akiért egyszer érzett a szív, örökké érezni fog. Viszont, a levelek után már nem fáj. Nincs keserűség vagy folytonos gondolkodás, hogy mit rontottam el. Eltűnnek a "ha" és "bárcsak" kezdetű gondolatok. A levelek felszabadítanak. Legalább is, ez lenne a dolguk, aztán hogy tényleg sikerül-e elérnem velük a célomat, már egy másik dolog.
Első számú levél
Te voltál az első srác, akit szerettem. Addig is voltak múló, szeszélyes érzelmeim mások iránt, mondhatni rajongással azonos epekedések, de igazi szerelem... az első a Tiéd volt, vagy legalább is, neked szerettem volna adni és ettől függetlenül is, neked tulajdonítom, még ha csak én is vagyok az, aki őrizgeti és talán emlékszik rá a mai napig. Számodra nem sokat jelentettem. Valakit biztosan, mert sokáig éreztem, hogy törődsz velem és hogy kellek az életedbe, hogy szükséged van rám, de aztán megváltoztunk. Az évek változtattak meg mindkettőnket, és onnantól kezdve más szemmel néztünk mindenre. Egymásra is. Mintha már nem lett volna szükségünk a másikra és boldogultunk volna a másik társasága nélkül is. Te boldogultál. Én nem tudtam. Hónapokat sírtam végig és hiányzott minden, ami volt. Bármit megadtam volna, hogy visszakapjam. Bármit. Olyan (szánalmas) képzelgésekkel hitegettem magam, hogy miért vagyunk így, ahogyan... magyarázatokat vontam a létezésed köré, mintha mentséget kerestem volna minden tettedre... vagy éppen nem-tettedre, mert valójában semmit sem csináltál. Egyszerűen csak elhagytál. Okokat találtam ki a miértekre, mintha ezzel enyhíthettem volna a megválaszolatlan kérdések után hagyott maró keserűséget. S én elhittem a szavaimat. Mondhatnám, hogy hitegettem magam, viszont akkor talán még tudatában van az ember annak, hogy valójában hazudik önmagának. Én nálam nem volt semmiféle hitegettem dolog... én elhittem és sokkal szebbnek, tökéletesebbnek láttalak, mint amilyen valójában voltál. Azóta is úgy emlékszem vissza rád, mint a legtökéletesebb személyre az életemben... csak most már tudom, hogy hosszútávon nem lettem volna boldog veled, mert minden hiányzott, minden fájt és csak én akartam látni a jó dolgokat. A rossz érzéseket túl könnyen el tudom nyomni és te valahogy megkönnyítetted, hogy ebben az állapotban ragadjak hosszú-hosszú évekig.
Nem is tudom, mi vagy ki mentett meg. Egyszerűen csak elmúlt és egyik nap úgy ébredtem, hogy már nem te voltál az első gondolatom. Nem emlékszem. Annyi tudok, hogy már nem fog el szomorúság, ha rád gondolok vagy a nevedet látom. Mintha soha nem ismertelek volna, és közben tudom, hogy én vagyok az egyik ember, aki talán mindent tud(ott) rólad.
Második számú levél
Igen, a sok-sok szerelemnek hitt nem-szerelem után, Te voltál a második nagy szerelem az életemben. Talán kicsit, még mindig az vagy. Te még túl korán vagy, vagy éppen túl későn? Még nincsenek mögöttünk évek, hogy el tudjam temetni magamban. Te még fájsz kissé... majd csak elmúlik. Az első szerelmemet akkor találtam, amikor még senki iránt nem éreztem azelőtt hasonlót. Tiszta szívvel indítottam és Talán ezért is szeret(te)lek Téged jobban.
Az újdonság varázsával hatott minden, amit Ő jelentett. Viszont te... előtted már jó pár csalódáson és kisebb-nagyobb érzelmi hullámvasúton átverekedtem magam, így nem volt semmiféle villámcsapás vagy "szerelem első látásra" effektus... lassan szerettem beléd. Lassan és mélyen, minden hirtelenség nélkül.
Volt időnk. Legalább is azt hittem, hogy van. Talán észrevetted, nem tudom... néha voltak pillanatok, amikor úgy néztél, amikor úgy kérdeztél és én teljesen biztos voltam benne, hogy értesz engem. Hogy nem kell mondanom semmit és magadtól is rájössz, hogy már rég egy bonyolultabb játszmát űzünk egymással. A pillanatok viszont képlékenyek és amikor próbálod feszegetni más elméjét, meglátni benne az igazságot - ami egyszerre szabadíthatna fel és ölhetne meg a másodperc töredéke alatt -, akkor döbbensz rá, hogy az igazság valójában végig ott volt a szemed előtt.
Ott volt előttem is. Megnehezítetted a dolgom. Kicsit be is csaptál, és ami mindezt megerősíti az az, hogy nem csak én szerintem. Mindenki másképp látott bennünket. Úgy, ahogyan kicsit én is. Te viszont, sehogy... soha nem vetted észre vagy soha nem akartad?, ezt már magam sem tudom. Túl jól tudod leplezni, mire is gondolsz valójában és amit elárulsz, csak fele az igazságnak. A féligazságokba viszont, belefáradtam. Mindent tisztán akartam. Feketén és fehéren. Igennel vagy nemmel. Elhatároztam, szinte felvérteztem magam ellened, és napokig terveztem személyes érzelem-háborúmat ellened. Miattad. Értünk. Mind kudarcba fulladt, ha őszinte akarok lenni, mert elég volt néhány mondatnyi beszélgetés, hogy a tudtod nélkül megadjam magam és fegyverszünetet kössek, amiben te partner sem voltál. Olyan háborúkat vívtunk, amikben Te valójában részt sem vettél. Én küzdöttem önmagammal érted, és próbáltam kiutat találni abból a monoton és csodaszép életből, amit ketten teremtettünk. Mert minden viszontagság ellenére, az a miénk volt. Még akkor is, ha olyan voltál az életemben, mint egy kóbor macska: hol visszatértél, hol elhagytál.
Sok pillanatot köszönhetek neked. Szépet és fájdalmasat egyaránt, viszont a legjelentősebb mégis a legboldogabb emlékem, amit adtál. Az volt mindennek a kezdete és egyben a vége. Veled kezdődött minden és veled zárult anélkül, hogy akartuk volna. Furcsa iróniája az életnek, de mégis... ez benne a legszebb. Azóta mindezt már százszor összetörted bennem. Összetöröd most is, pedig egyetlen szót sem szólsz hozzám. S azt hiszem kettőtök közül, mégis téged szerettelek jobban. Még akkor is, ha újra és újra magyarázat nélkül távozol a hátsó ajtón, majd visszaosonsz, amikor már beletörődtem a hiányodba.
Nincsenek megjegyzések: