Kedvelem, amikor az ég tejfehéren ragyog, átláthatatlan ködtengerként és olyan érzéssel terpeszkedik az épületek felett, mintha hó ígéretét hozná magával. Majd képes néhány pillanat alatt némán elkacagni magát, halkan suttogni és szinte a könyökömbe csípni, amiért megviccelhetett és meglepődve, majd keserű fintort vágva már érezhetem is a kemény esőcseppeket az arcomba hullani a hó simogatása helyett. Csalóka november. Szeszélyes, hideg, széljárta átmeneti hónap az igazi fagy előtt. Már előre látom Anya alakját, ahogy a konyhában sürög-forog és begjlit sütve, mézes-szegfűszeges forralt borral vár haza a hideg elől, mely az ablakon kívül rekedt. Élvezzük a december adta fagyosságot, és mégis a konyhába kucorodva védekezünk ellene megannyi gyomrot kitöltő finomsággal, melyektől előbb-utóbb úgy érzi magát az ember, mintha már-már kipukkadna. Nagymama minden második szava az egyélmég vagy a túlvéznavagy, Nagypapa erre csak hümmögne és mélyet szippantana a pipájából. Utáltam, ahogy a dohány fűszeres-borsos aromája az orromat csavarta. Könnybe lábadt a szemem, bosszankodtam... most meg elfacsarodik a szívem. A kopottas, cikornyás minták halványan őrzik a múltat, akárcsak a beléjük ivódott dohány ódon füstjét. Nagypapa már rég nem ringatózik a hintaszékben.
Dobozokat halmoztam fel a szobámban. Nem vagyok egy rendmániás. Akármikor, akárhogyan kiismerem magam a saját dolgaim között. Anya szerint mindennek meghatározott helye van. Szerinte. Mindennek illeszkednie kell, harmonizálni és összhangot teremteni. A színek nem létezhetnek egymagukban, csak is összességükben. Baromság. Anya dühöngött, én mosolyogtam, amikor meglátta a rumlit, az évek megannyi hányadékát, amitől képtelen voltam akkor megválni, amikor ő kérte. Változott a helyzet... nem férnek az új cuccaim, így a régiek a dobozok mélyére kerülnek, vagy ki belőle. A padláson őrzött dolgok sokszor értékesebbek, mint az újonnan vett holmik. Dobozból ki, dobozból be. Addig sem kell elviselnem, hogy a sarkamban toporog és megpróbál a konyhában marasztalni, utasítgatni, majd rám pirítani, hogy még egy normális teát sem vagyok képes elkészíteni egymagam. A múltkor sót tettem a cukor helyett. Na de az én hibám, hogy mindent ugyanolyan mintájú üvegekbe töltöget, amiket csak ő tud megkülönböztetni címkék nélkül?
A régi jégkorcsolyám! Nem akartam másikat venni, szebbet, jobbat, újat, ami majd hólyagosra töri a lábam. Anya dühöngött. Én mosolyogtam. Miután felvált a talpa, állandóan beázott, tűként hasogatta a talpam a jeges szél, ahogyan beszökött a vékonyka csíkon. Rengetegszer próbáltam bevarrni, de a bőr engedetlen barát volt, újra és újra megadta magát. Megkaptam ezt a másikat. A szebbet, jobbat, kevésbé újat, Anya egyik barátnője által, akinek kinőtte a lánya és amúgy is csak néhány alkalommal viselte. Szebb volt, jobb volt, kevésbé új és nem az enyém. Emlékszem, ázott föld illata volt a bőrnek, mintha pincében tárolták volna. Napokig pihentettem a vasalatlan, tiszta ruhák között, hogy átvegye az illatukat.
Három éve történt. Kemény, rideg tél volt azon a reggelen. Nem tudtam újra álmot erőltetni a szememre, így szinte a nap virradásával végig osontam a házon, magamra húztam a kabátom, sállal tekertem körbe a nyakam, kesztyű melegébe rejtettem a csontos ujjaimat, majd leakasztottam a korcsolyát, ami szebb volt, jobb és valamennyire már az enyém. A hideg szél csípte az arcom, belemart a bőrömbe, az ujjaim a kesztyű biztonságában is görcsösen rándultak össze, ahogy tettem néhány kört a házunk mögötti tó jegén. Mint vér útja a bőr alatt, végeláthatatlan összevisszaságban karcoltam csíkokat a jégrétegbe, megannyi hófehér vérpatakként csordogálva utánam. Mint amikor krétát húznak végig a táblán, s még a legapróbb pihék is égnek állnak az ember tarkóján. Idegesítő zajként didergett a csendben minden egyes mozdulatom. Behunytam a szemem. Súlytalan voltam. Önfeledt. Nem éreztem fájdalmat, sem megbánást, szomorúságot, aggodalmat. Gondtalannak tűnt a világ, és én behunyt szemmel léteztem benne. Karjaimat szélesre tártam és csak forogtam és forogtam...
Halk reccsenés. Görcsös mozdulatok. A félelem belekapaszkodott a gondolataimba.
A fejem nagyot koppant a tó jegén, homályosan és elmosódva láttam csak a ház alakját tükröződni a Naptól fénylő tejkorongon, majd megszűnt létezni a világ...
Anya dühöngött. Én nem mosolyogtam. Azóta nem merészkedtem újra jégre, és a mai napig üldöznek olyan rémálmok, ahogy a jég újra beszakad alattam, jégszilánkok darabjait markolom, vizet nyelek, a végtagjaim mozdulatlanná fagynak, erőtlenné válok, előbb-utóbb elfogy a levegőm és halvány szellemként lebegek a felkavarodott, iszapos, átláthatatlan vízben. Szörnyű érzés volt. Akkor éreztem először, mit jelent a magány. Akkor éreztem először jogosnak, hogy anya dühöng, és a hidegre fagyott kezem szorongatja anélkül, hogy elhúznám. Eltette a korcsolyát, ami szebb volt, jobb és már nem akartam, hogy az enyém legyen. Forró csokoládéval és öleléssel melengetett. Becézett és szorított. Sírt és szidott. Szeretett és újra szidott. Sosem engedtem még annyi ölelést neki, mint amennyit akkor adott. Egyszer csak rám nézett. Nem szólt semmit. Én mosolyogtam egy pillanatig, majd újra a csokoládéba kortyoltam és beengedtem a testembe a meleget, kizárva a didergő nappalokat, a fagyos éjszakákat, melyek kint rekedtek, túl az ablaküvegen...
Hűvös és idegen érzés tapintani. Eltűnt az ázott föld illata és a frissen mosott ruhák virágillata is. Emlékektől súlyos, alig hordott darab, mely valamikor szebb volt, jobb volt és valahogy sosem az enyém. Vagy csak nem akartam, hogy az legyen. Könnyebb hazugságot teremteni, hogy ne kelljen elismernünk más igazát. Egyszerűbb dacolni, mint másoknak engedni és még egyszerűbb Anyának bosszúságot okozni, csak mert sosem teszem azt, amit ő mond. Sosem azt, amit ő helyesnek vél és amit én ugyanolyan helyesnek, de a rossz sokkal több izgalmat ígér. Halkan reccsen a fapadló. Összerezzenek. Az ajtóban áll, és aggodalmas pillantással méreget, ahogy az ágyam szélén üldögélve a korcsolya fűzőjével babrálok a bokámon. Rám néz. Nem szól semmit, csak elmosolyodik... és én viszonozom. Az ablak irányába pillantok, s engedem, hogy lélekben már a testem az üvegen túl járjon, eltávolodva az otthon melegétől. Jégbe karcolt, hófehér vérpatakok után vágyom... talán itt az ideje, hogy túllépjek a félelmemen.
Nincsenek megjegyzések: