Voltam a dokinál. Megint. Vagy inkább, még mindig, mert az utóbbi hónapokban olyan rendszeres törzsvendég lettem a rendelőben, mint más a hentesnél vagy az újságosnál a nap kezdetén. Gyűlölöm, amikor velem foglalkoznak. Anya mögém lép, végig simít a hátamon. Ujjai, mint a létrafokokon, akadozva csúsznak végig a csigolyáimon. Összerezzenek. Elhúzódom. Fújtat és felsóhajt, majd végül magamra hagy a tükörképemmel. Gyűlölöm, amikor szavak nélkül büntet. Voltunk a dokinál. Megint, aki Anyához hasonlóan szintén csak rázta a fejét. Az adatok csekély mennyiségben sötétlenek a papíromon. Kósza adatok. Észrevehetetlen firkálmányok a doki görcsös csontujjai alatt, melyek összekulcsolódva pihennek a nyomtatványon.
Szerintük a haláleset egy könnyen feldolgozható esemény, melynek sebeit begyógyítja az idő, a kedves, mézes-mázas sablonszavak, az evés és az ál-mosolyok. Gyűlölöm, amikor velem foglalkoznak. Szerintük mindenre megoldás az, ha nyaggatnak, a sarkadban toporognak és sajnálnak. Semmit sem hoz helyre. Semmit az év világon. Attól még a másik ott rohad a föld alatt, méterekre a világtól, öntudatlanul, élettelenül és békésen. Semmit sem tesz meg nem történtté, ha szilvás derelyével nyomod el a fájdalmat. Egy időre lefoglal az evés. Talán még a nyaggatás és a sajnálat is, amikor beszélni próbálsz róla, majd úgy jön vissza a fájdalom, mint az étel érzése a gyomorban. Kitörni készül és nem marad más út, csak a menekülés. El mindenki elől egy olyan helyre, ahol végre senki sem zavar, senki sem nyüszít, senki sem aggódik és legjobb barátodnak a saját tükörképed tűnik a fürdőszoba falán, miközben csak engeded és engeded a vizet a kádba, zárt ajtó mögött, hogy azt higgyék, mást csinálsz, mint amit valójában.
Amit valójában... sosem gyötörném a testem ellentétes mechanizmussal, így azt az egyszerű és könnyű lehetőséget nem választva, hogy megszabaduljak a torkomon letuszkolt minimális ételtől, szimpla módon csak sírok, amire senki sem számítana. Sosem sírok senki előtt. Gyűlölöm, ha velem foglalkoznak. Nem akarok okot adni a gyengeségre. Én nem lehetek gyenge. Azt hinnék, hogy a könnyek miatt szükségem van a sajnálatra és a részvétre. Semmit sem hoz helyre. Semmit az ég világon. Attól a halott még ott pihen a bélelt tölgyfakoporsó sötétjében, élettelenül és békésen. Méterekre a világtól.
Visszaöklendezhetjük a múltat, sorba tehetjük a mozaik darabjait, hogy teljes képet kapjunk, de bárhogy erőlködünk, bárhogy próbálkozunk, a halott magával vitte a titkát abban a pillanatban, hogy meghúzták a ravaszt, abban a pillanatban, hogy a szíve felmondta a szolgálatot.
A hazugságot rossznak titulálják, pedig csak nézőpont kérdése az egész. Hazugság vagy csak megelőzött igazság? És az elhallgatás miért minősül hazugságnak? Attól még igazság marad, csak elhallgatott formában. Én a hallgatást választottam, és ott ég minden pillantásomban az, hogy vétkes vagyok. A legröhejesebb az egészben, hogy az igazságot el sem hinnék. A titkokat csak úgy lehet megőrizni, ha a két ember közül valamelyik a sírba viszi azt, s így elhallgatott igazság válik a ki nem mondott hazugságból, melyet nem kérdez senki, tudni akar mindenki és mégsem akar igazán tudni senki sem, teljes valójában... csak azt, amit már amúgy is tudunk és amit mi magunk teremtettünk igazságként. A többi szó és gondolat, elszállnak a légben. Semmivé válnak... mint azok a kósza adatok, melyek csekély mennyiségben sötétlenek a papíromon., mint észrevehetetlen firkálmányok a doki görcsös csontujjai alatt, melyek összekulcsolódva pihennek a nyomtatványon.
Nincsenek megjegyzések: