Decembert írunk, s vele együtt lehullott az első hó, melynek kristályai úgy fészkelték be magukat az ablakkeret hajlataiba, akár az emlékek a gondolatok közé.
Tizenegy éves voltam, amikor először elszöktem otthonról. Anya veszekedett velem, apa nem szólt hozzám, csak magában dühöngött, villámokat szórtak a szemei és akkor tizenegy éves voltam... a későbbi években a szökéseim tendenciája mondhatjuk úgy is, hogy fokozott előremenetelt mutatott. Mindig is értettem ahhoz, hogy kámfor módjára eltűnjek valamennyi időre. Akárhová. Akármeddig. Csak el tőlük. El messze.
Tizenegy évesen kíséreltem meg elsőként. Feleslegesnek tűnő apróságból indult az egész. Nekem igazam volt. A nővéremnek nem, de mivel mindig a kisebb szívja meg és ő húzza a rövidebbet, na meg egy gyereknek miért lenne bármiben is igaza, a nővérem meg hozzám képest egy szent, valahogy már az elején megbukott az egész szituáció. Makacs voltam. Elszántan ragaszkodtam a saját véleményemhez, de senki sem törődött velem. "Maradj csendben, és ne zavard a felnőtteket! Mégis, micsoda ostobaság ez? Már miért tett volna ilyet a nővéred? Mi nem tanítottunk hazugságra, és semmiképp sem szép dolog a másikra hárítani a felelősséget! Példát vehetnél a nővéredről!" Röhejes, ahogy védték őt és védik a mai napig, mintha szárnyakkal született volna, glóriával a feje fölött. Hánynom kell.
Nem mondhatnám, hogy komoly tervem volt, mégis a legelszántabb döntésem volt addigi életem során. Három dolgot vittem magammal. Egy müzli szeletekkel teli csomagot, egy elemlámpát és egy takarót. Tudtam, hogy előbb-utóbb hazakényszerülök majd, de abban bíztam, hogy erre a döntésre nem nekem kell majd elszánnom magam. Abban bíztam, hogy mire eltűnök, ők tűvé teszik utánam az egész házat, a kertet, átkopogtatnak a szomszédokhoz és minden lehetséges módon megpróbálkoznak a keresésemmel.
Azon a kora őszi, fáradt nyári délutánon megismertem egy lányt. Tizenegy évesen szöktem el otthonról először és ez a hirtelen döntés kellett ahhoz, hogy az életünk egy pillanatra egy útra terelődjön. Ahhoz, hogy ő több legyen, mint a lány, aki a város túloldalán lakott és akivel talán, sosem találkoztam volna. Különös volt. Rendkívüli és eleven. Egyszerre hallgatag, csendes és őszinte. Alig nézett a szemembe. Érzékelt, és mégis úgy hagyott figyelmen kívül, mintha egy helyen és egy időben lennénk, de egy olyan párhuzamos világban, amelyben külön-külön létezünk.
A városi színházba szöktem a hátsó bejáraton keresztül. Nagyapa sokat hozott magával előadásokra, énekes színdarabokra vagy balettre. Jól ismerte a tulajt. Ahogy ő mondta, régi cimborák voltak abból az időből, amikor még az emberek egyetlen közös elfoglaltsága a kártya partik és a teadélutánok voltak. Rengetegszer osontunk be a sötétített ajtón, elhúzva a bársonyfüggönyt és óvatos léptekkel végig igyekezve a sorok között, lehuppantunk az üres helyekre. Ez volt a mi közös titkunk.
Azon a délutánon, éppen főpróbát tartottak. Táncosok, díszletesek, beugrók és kisegítők összessége telítette meg a színpadot, előttük pedig ott hadovált a rendező. Kopasz fején visszatükröződtek a halovány fények. A páholy magaslatából figyeltem a ténykedésüket a korlát finom faragásai között kukucskálva, amikor meghallottam a pisszegést. Halkan, de annál figyelemfelkeltőbben érkezett a szólítás. Búza szőke haja hullámos tincsekben keretezte az arcát, tekintete kíváncsian csillogott, ahogy rám nézett és magához intett. Vézna volt és törékeny. Ujjai között zsebkendőt gyűrögetett. Beszélni kezdett hozzám, de egy pillanatra sem nézett rám. Úgy bámulta a színpadot, mint akit erre parancsoltak. Kérdezgetett és én minden kérdésére gondolkodás nélkül válaszoltam. Úgy csalta ki belőlem a mondatokat, hogy észre sem vettem, ahogy őszinteséggel fonódtak össze a szavaim és úgy mondta rezzenéstelenül a szemembe az igazságot, hogy a szavai inkább könnyítettek a lelkemen, mint sem sértettek.
Azt mondta, maradhatok és nem árulja el, hogy itt vagyok. Úgy tesz majd, mintha sosem találkoztunk volna, elfelejtve a nevem, minden szavam és kimondott gondolatom. Egyetlen titkot adott cserébe a hallgatásáért, ami olyan súlyként nehezedett a vállamra, mely megpecsételte a rövidke ismeretségünket. Titkok között élünk. Titkokkal létezünk és vannak titkok, melyeket még egymásnak sem merünk elmondani. Azzal, hogy szabadjára engedjük őket a világban, valósabbá válnak. Félelmetesebb és elpusztíthatatlanná. A lány nekem adta az egyik titkát. Azt, amelyik elsőként teheti tönkre egy gyerek lelkét. Egyetlen mondattal búcsúzott. A zsebkendőt szakadásig csavargatta az ujjai között. Ledobta a sorok közötti sötétbe, majd pillanatok alatt eltűnt a bársonyfüggöny mögött. Ott hagyott a titkával, amely úgy emésztett fel belülről, mint soha semmi azelőtt. Mintha csak az én titkom volna, mely emlékként szőtte be magát a gondolataimba. "Tudom, hogy apa kivel csalja anyát, de nem mondhatom el neki, mert megszakadna a szíve."
Istentelenül tud fájni a csalódás, főleg akkor, ha olyan valakiben csalódunk, aki addig úgy emelkedett felül a kétségeinken, akár egy bástya, amely állandó és sérthetetlen. Első, akár a hópehely, mely az ablakkeret hajlataiba fészkelte magát... első, mint pillanat, mely köteléket fűzött kettőnk közé. Volt valami halálba hajló a jellemében. Nem e világi. Nem valós. Túltett mindenkinek, akit addig ismertem. Vézna volt és törékeny. Eleven és rendkívüli. Mellette éreztem először, hogy vagyok valaki. Ő volt az első, aki előtt nem szégyelltem kimondani, amit gondolok, ahogyan ő sem tette. Ő volt az egyetlen, aki valaha megfogalmazta, egyetlen rövidke mondatban azt, ami addig megfejthetetlen volt számomra. "Ugyanolyan elfuserált családban élsz, mint én, amibe vagy beleszoksz és hazudsz, ahogyan ők, vagy megtanulsz hallgatni, mert az igazságra sosem kíváncsi senki."
Megtanultam hallgatni. Ezzel vált elviselhetővé, ahogy gyerekként kezeltek vagy ahogyan a későbbi évek teltek. Mindenki kíváncsi az igazságra, de igazából, nem is azt akarják hallani. Leginkább egy olyan történet érdekli őket, amely nem szül további problémákat vagy kérdéseket és a legkényelmesebb számukra. Viszont, olykor az a legkézenfekvőbb, ha magáról a történetről sem tudnak. Azzal már megelőzzük azokat az álkérdéseket is, amiket kényszeredetten feltesznek... így nem tudnak arról sem, hogy tizenegy éves voltam, amikor először elszöktem. Tudtam, hogy előbb-utóbb hazakényszerülök majd, de abban bíztam, hogy erre a döntésre nem nekem kell majd elszánnom magam. Abban bíztam, hogy keresnek majd. Tűvé tesznek értem mindent, hogy visszakapjanak. Hiányozni akartam nekik. Azt akartam, hogy ők hiányozzanak nekem.
Sosem kerestek.
Nem tudják, hogy azon a fáradt, nyári délutánon megismertem egy lányt ott, a színház páholyában, amikor újra a nővéremnek hittek és nem nekem. Ahogyan arról sem tudnak, hogy én már akkor tudtam, mi az a megcsalás, mielőtt a saját bőrömön tapasztalva láthattam volna anya félrelépését. Úgy merült a feledésbe az a nap, mintha csak egy lenne a sok közül, melyet magunk mögött tudhatunk és mégis, az volt az a pillanat, amely megváltoztatott mindent. Bár soha többé nem találkoztunk, a titka ott élt bennem hosszú évekig, melyek szinte belekapaszkodtak a köré emelt gondolatokba, a lány testébe és lelkébe, s a képzeletemben úgy ölelte őt körbe a szomorúság, akár a hópelyhek a fák ágait, melyek vékony rétegként pihennek meg a száraz kérgen...
Nincsenek megjegyzések: