Nem szoktam idegenekkel beszélgetni. Legalább is, magamtól sosem megyek oda olyanhoz, aki annyira ismerős, mint reggelente az út túloldalán lévő srác, akit mindennap látok felszállni a 7:42-es gyorsjáratra, ami kerülő nélkül visz el a városközpontig. Nem szólok olyanhoz, aki épp annyira idegen, mint a pékségben sürgő-forgó ötvenes hölgyike, aki mindig egy kedves mosollyal bélelt jó reggelt kíséretében nyújtja át a túrós táskát az üvegezett pult fölött. Sosem beszélgetek olyannal, akinek csak a nevét tudom és legfeljebb annyi a szóváltás közöttünk, hogy itt van-e már a tanár vagy elmarad-e az előadás. Most sem szóltam semmit. Nem is kérdeztem, rá sem néztem igazából, csak egy pillanat töredékéig sandítottam a lányra, ahogy ügyetlenül lesepri a szája szegletéről a morzsákat, majd az ásványvizes flakonja után nyúl. Az ő nevét jegyeztem meg elsőként a csoportból, bár az előadás végére mindenki nevét tudtam, vezetéknévvel együtt. A jelentéktelen dolgok iránt mindig is fogékonyabb voltam. Már öt perce ment az óra, és a tanárnak se híre, se hamva, ahogy mondani szokás. A diákok szállingóztak, kusza összevisszaságban foglalták el a helyüket a teremben vagy spontán választással megtöltve az üres székeket, vagy falkában csoportosulva azokkal, akiket amúgy is ismernek már más órákról vagy órán kívülről. Előnye a társasági életnek. Én nem élem, így a lánnyal, akinek elsőként jegyeztem meg a nevét, némán és figyelem nélkül osztoztunk az ablak melletti keskeny padon, melynek felülete visszatükrözte a mennyezeti neonfénycsövek halvány vibrálását.
Eleinte senkit nem engedtem mellém ülni. Arra a bizonyos, jól bevált helyre, az ablak melletti kis zugba, ahová már nem ér el a tanár perifériás látása, viszont idővel be kellett látnom, hogy nem tarthatom fent örökké azt a látszatot, mintha csak késne valaki vagy ma kivételesen nem esik be az órára, mert szimplán csak lóg vagy más dolga akadt. Nem kapaszkodhattam ezekbe a dolgokba. Nem volt szabad. Nem toppan be senki tíz vagy húsz perc múlva és semmi kedvem nem volt újra és újra nézni az arckifejezéseket, tűrni a kérdéseket, hogy szabad ez a hely? Persze, hogy szabad. Ők is tudják. Én vagyok az a lány, akinek nincs egy barátja sem, nem szól senkihez, előbb kecmereg ki óráról, mint bárki más, csak hogy senkivel se kelljen társalognia... ugyan, miért ne lenne már szabad a hely? Nincs itt senki, hogy elfoglalja. Nincs itt, hogy birtokba vegye. Egyedül maradtam és erről tökéletesen biztosított az a néma, kifejezéstelen tekintet, ahogy végig mértek minden egyes pillanatban, amikor felém kúszott a tekintetük.
Nem akartam okot adni arra, hogy rám figyeljenek. Gyűlölöm, ha velem foglalkoznak. Maradt a második variáció, hogy szabadon hagytam a mellettem lévő széket, a cuccom a sarokba tornyoztam és engedtem, hogy más legyen az, aki késve esik be az órára és lehuppanva az üres helyre, elfoglalja azt. Így tett a lány, akinek először jegyeztem meg a nevét és néhány órája, kisajátítva magának a helyet, állandó padtársammá vált. Némán és szavak nélkül. Talán a sziájára sem válaszoltam. Nem emlékszem.
Lapok hullnak ki a füzetemből, beterítve az asztal tükörfelületét. Girbegurba, összegabalyodó minták halmaza sötétlik a papírokon. Szamárfülek, gyűrődések, emlékektől szakadt fecnik tömkelege. A lány, akinek először jegyeztem meg a nevét, rájuk pillant, majd újra előre mered, mintha abszolút lekötné a tanár monológja. Ja, a tanár. Közben megérkezett. Arra sem igazán eszméltem fel, hogy belépett. Fel-alá járkál, miközben beszél, mint aki séta közben gyűjti a gondolatait. Egy helyben állva talán, rákényszerülve, hogy szemkontaktust tartson velünk, vajon tudattalan lenne és esetlen? Valószínű. Így okosnak tűnik. Elgondolkodott, örökösen töprengő léleknek a szemüvege rejtekében, ami újra és újra az orrára csúszik magyarázás közben.
Négyzetek, spirálok, üveges tekintetek, betűk kavalkádja, karikatúrák, groteszk formák és ábrák grafitképe hullámzik a kockás papírokon. Tudom, melyik az én művem, és tudom, melyiket rajzolta az a srác, aki a tavalyi kurzusokon ült mellettem. Egyszer beszélgettünk. Vagy inkább, ő beszélt, én pedig hallgattam. Elmondta, amit akart és ment minden tovább. Nem beszélgettünk többet. Azt mondta, én mindig pontról pontra haladok, szaggatottan és sosem egybefüggően, ami arra utal, hogy kapkodom a levegőt, akárcsak a való életben. Tele vagyok kételyekkel és bizalmatlansággal. Ellenben ő, mindig úgy húzta a vonalakat, mintha végeérhetetlen történetek lennének. Könnyed mozdulatokkal ívelt emlékeket karcolt a papírba, kimondatlan álmok árnyékait. Az én vonalaim határozottak, erőteljesek és sötétek. Mint amikor felkiáltójelek sokaságát biggyesztjük a mondatok végére egy-egy üzenetben... én rajzolva is dühös vagyok mindenkire, szinte beleordítok a lapokba azon halvány és finom vonalakkal ellentétben, melyek az ő gondolatait tükrözték. Mint akit sosem gyötör a bűntudat. Sem az önsajnálat. Sem a félelem vagy a halni akarás. Miután ezeket a gondolatokat megosztottam velem, soha többé nem rajzolt. Nem firkált kimondatlan kérdéseket a lapjaim szélére. Elnémult. A nevét sem tudtam meg, mert sosem kérdeztem.
Nem szoktam idegenekkel beszélgetni. Nem szólok olyanhoz, aki épp annyira idegen, mint a terem összes hallgatója, akiknek csak a nevüket tudom, vezetéknévvel. Mintha kóddal ellátott robotok lennének, akik néha idegesítőek, néha meg eggyé válva a levegővel, észrevétlen alakhalmazok. Fogalmuk sincs, mit érzek igazából, amikor rám néznek, megeresztenek egy halvány mosolyt vagy egy unalmas pillantást rám vetve, már el is fordulnak rólam. Kétségbeejtő, de néha gyűlölöm őket anélkül, hogy bármit is tudnék róluk. Rájuk nézek és elfog egy furcsa érzés, ami egyszerre keserű és kárörvendő. Ti nem ismertek, de én tudom a vezetékneveteket. Sokkal többet tudok rólatok egyetlen mozdulatból, egyetlen válaszból, amit az órán adtok, mint amennyit ti bármikor is elmondhatnátok rólam. Ez boldoggá tesz. Gondtalanná.
A lány, akinek elsőnek jegyeztem meg a nevét, az egyik lap után nyúl. Szinte észrevétlenül rándulnak meg az ujjai, ahogy nézegeti az ábrákat, hol jobbra majd balra döntve a lapot, keresve a realitást a vonalak között, melyek összevissza meredeznek, néhol egymásnak ütközve. Szemlélgeti, mintha elemezné a látottakat, mégsem tud belőle kiolvasni semmit. A vonalakba kapaszkodó emlékeket csak én látom. Csak én értem a sorok közé szúrt vallomás árnyékát: a srác belevéste a monogramját az ábrák éleibe, mintha ezzel remélte volna, hogy megkérdezem a nevét. Ott él, ott kapaszkodik, mint féreg, akinek élete annyit ér, mint egyetlen sóhaj... nem érdekelt a neve. Sokkal jobban foglalkoztatott, hogy miért rajzolt az ábráim közé. Mintha így akart volna kommunikálni, mert a szavakra semmit sem reagáltam. Sem egy mosolyt. Sem egy bólintást. A grafittal húzott mozdulataim voltak az egyedüli reakciók... és mégis, csak az a két betű maradt a srác után. Viszlát C.W. Akárki is voltál.
Nincsenek megjegyzések: