Kiskoromban nem értettem a tükröket. Mint minden gyerek, számtalan élettelen dologról képes voltam elhinni, hogy élőként is viselkedhet, amikor nem látom. Életre kel, lábra áll, szemeibe szikra költözik és ugyanolyan hús-vér módon beszélni kezd, akárcsak mi, emberek. Más gyerekek a babáikkal beszélgettek. Fésülgették, öltöztették őket és úgy csacsogtak, mintha minden egyes szavukat értenék. A babák mindenről tudtak. Azokról a dolgokról is, amiket elhallgattak a szüleik elől. Olyan titkokról, amelyeket a legjobb barátaik sem ismerhettek. Szemük élettelen, mozdulataik merevek, hangjuk néma... ezt jelenti a tökéletes hallgatóság. Így sosem kell félni a lelepleződéstől. A lányok a babáiknak adták az emlékeiket... olyan történések foszlányait, melyekre ha fény derült volna, talán kevésbé lettek volna apuci kislányai vagy anyuci tündérei. Minden pillanat törékeny. Minden, ami évek alatt felépül, egyetlen mozdulattal eltiporható. Minden törékenynek, ártatlannak mondott lánynak vannak titkai, melyek ott szunnyadnak az agyon szorongatott, becézgetett babáik tekintetében. Mert mindenki életében eljön az a pillanat, amikor cselekednie kell azért, hogy elfogadják. Beszélnie úgy, ahogyan elvárják. Felejtenie azt, amire tanították. Szeretnie úgy, ahogyan mások képtelenek. Minden kislány életébe betoppannak azok a lelketlen árnyak, akik rávesznek, becsapnak, hitegetnek, szeretnek... birtokolnak. S nincs más lehetőség, mint tartani a szád, hallgatni és szemet hunyni a dolgok felett mindaddig, míg el nem jön az éjjel. A néma sötétség, amikor mindenki álomba szenderül és végre elmondhatod, ami a lelked nyomja... az agyon öltöztetett, szeretgetett babádnak, aki vállára veszi minden szennyesed. Megbékéltél. Felejthetsz. Megtisztultál. Mintha soha semmi rosszat nem tettél volna. Mintha...
Emlékszem ezekre a barátokra. Az egyik lányt sírásig sanyargatták, s a szülei végül kivették az iskolából. Csendes gyerek volt. Sosem panaszkodott. Sosem kért. Ő az a kislány volt, akinek megsimogatják a fejét, rámosolyognak és sosem szegik szavát. Tiszta volt. Békés. Őket a legkönnyebb megtörni, elcsábítani és irányítani, hiszen ők vágynak legjobban a szeretetre. A másságra. A kivételesség érzésére. Elkapták őt. Magukhoz édesgették, használták, kifacsarták... nem bírta el a lelke. Néha beszélni akartam vele. Figyeltem, ahogy ül a suli lépcsőjén rájuk várva, miközben valamelyikük háziját írja, vagy ahogy úszáson belelök valakit a vízbe, csak hogy bizonyítsa, hozzájuk tartozik és sosem barátozna lúzerekkel. Figyeltem és néztem őt, de sosem beszéltem vele. Nem tudtam. Nem láttam értelmét. Tudtam, hogy sérülni fog. A lelke nem bírja majd el... Hagytam, hogy megtörténjen. Bántották, sértették,sírt, kinevették, zsarolták, menekült, ugratták, kérték, hallgatott, játszadoztak vele... majd a szülei elvitték és soha többé nem láttuk. A szekrényén lévő címkét lecserélték, a naplóból törölték az aktáját. Mintha sosem létezett volna. Senki sem kérdezett utána. Senki sem kereste.
Kiskoromban nem értettem a tükröket. Míg mások a babáikkal aludtak, én a tükörképemet bámultam a sötétben az éjjeli lámpa fényénél. Azt hittem, a tükrök világokat mutatnak. Párhuzamosan létező helyeket, ahol mi létezünk és mégis, egy másik életet élünk. Talán, abban a világban nem kibírhatatlan nővérem van, hanem egy idegeimre menő öcsém vagy nem ősszel születtem, hanem tavasszal. Nem vagyok allergiás a dióra vagy sosem tört még el a karom. Kérdeztem őt. Beszélgettem a tükör-lánnyal és próbáltam választ kapni a kérdéseimre. Néha felelt. Nem mindig, csak amikor kedve volt. Ő úgy ismert engem, ahogyan senki más és nem azért, mert minden titkomat el mertem mondani neki, akárcsak a lányok a babáiknak. A mi különleges kapcsolatunk más alapokon állt. Nekünk nem volt szükségünk szavakra. Anélkül tudott a titkaimról, hogy bevallottam volna. Belelátott a fejembe. Tudta, mit érzek, mire gondolok. Néha rám mosolygott és ebben az apró, halvány vonalban ott volt az egész életem.
Majd a tükör-lány meghalt. Ügyetlen voltam, elvesztettem az egyensúlyom, és a tükör ezernyi apró szilánkra tört a sötét fapadlón, én pedig ott ültem az üvegtenger közepén. Anya nem volt dühös. Egyetlen szó nélkül bejött a szobámba, a lapátra seperte a tükör-lány maradványait, és elküldött tanulni. Soha többé nem beszélgettünk. Tudtam, hogy követi minden mozdulatom, az előszobán át egészen a fürdőszobáig, s hogy ott van akkor is, amikor zuhanyozás után a gőz sűrű párafüggönyként az üvegre tapad, hogy ne láthassam őt... de soha többé nem töröltem le az ujjaimmal, hogy lássam őt. Már nem volt mit mondanom.
Míg a gyerekeknek élettelen társaik vannak az életben, amikkel sikerül átvészelni a mindennapokat, az idősebbek, kik életük alkonyán toporognak hol a buszra, hol az orvosra várva, egyedüli vigaszuk a többi ember társasága. Már, ha meg is hallgatják őket és egyetlen perc töredékéig rájuk néznek. Nem csak úgy rájuk. A szemükbe. Bele a szomorúságukba. Elviselhető ez nekünk? Inkább elkerüljük, lerázzuk a dolgot egy sajnálommal és már megyünk is tovább.
Vártam. Álltam a hóban. Dideregtem és vacogtam, ujjaim a zsebem mélyét markolászták. Éreztem a talpamba költöző hideget, mely végig kapaszkodott a bőrömön, bebújva a csontjaim közé. Mellém állt. Rám nézett és mosolygott. Nem szóltam semmit. Mintha csak a megbeszélt találkozónkra ért volna ide, ahogyan célirányosan mellém baktatott és egyetlen szuszra belekezdett az öreg mesébe. Mint a fekete-fehér képkockák, úgy váltakoztak előttem az emlékképek, érzésekkel, ízekkel, illatokkal keveredve, s egyik szava ölelkezett a másikba. Mintha sosem érne a végére. Nem szóltam semmit. Ez talán bátorította. Úgy ontotta magából a szavakat, mintha könyvet tartana a kezében. Mintha én lennék a Révész, ott evezve a halál kapujában, és vagy átengedem a mennyek országába vagy sanyarúbb sorsa ítélem, mindezt azon csekélyke, rövid időn mérlegelve, hogyan és miképpen olvassa fel nekem életének legjelentősebb pillanatait. Sírni kezdett. Könnyei némán csorogtak végig az arcán, melyen már előző könnyek utat vájtak maguknak az évek folyamán, mint mély barázdák, s akkor meghoztam az ítéletem. Ujjaim tétován pihentek meg a vállán, rámosolyogtam és útjára engedtem.
Nem volt hibás. Az élet oszt jó és rossz lapokat, amelyek közül nincs lehetőségünk válogatni. Az élet vagy jó vagy szívás. Nincs köztes állapot, s azon tény, hogy ő ugyanazon szerencsétlenek közé tartozhatott, mint az Apám, akit elhagyott a felesége, csak megerősítette bennem az érzést, hogy talán nem az Anyám az egyedüli balfék az életben, aki tönkretesz egy családod, s én még kevésbé éreztem magam igazságtalannak, amiért örökösen elutasítom. Kevésbé tartottam rossznak vagy bűnösnek, így annyiban hagytam a dolgot, hogy egyszerűen csak rossz pakli az övé, mi pedig kijátszottuk őt. Családok hullnak szét, emberek esnek depresszióba, pszichológushoz járnak, gyógyszereket íratnak fel az orvosukkal, barátokat használnak panaszládaként, sebeket ejtenek magukon, csak hogy érezzék... élnek még. Elfuserált egy világban élünk, ahol ez a kórság amolyan korbetegség, és egymás után rántjuk magunkkal az embereket anélkül, hogy ismernénk egymást. S ahol a magányban bárki válhat társasággá, nem számít furcsaságnak, ha beszélgetünk a tükörképünkkel vagy megosztjuk a titkainkat néhány babával. Az sem, ha vadidegeneknek kezdünk el beszélni az életünkről. Így is, úgy is létrejön a kapcsolat. Az a folyamat, ami elindít a lejtőn. Lehet, már akkor elindultál, amikor boldog voltál. Akkor, amikor mosolyogtál és úgy érezted, minden pillanatod gondtalan. Mert bármennyiszer is osszon az élet jónak ígérkező lapokat lehet, hogy a rossz pakli a tiéd és eddig csak a mázli mentett meg az összeomlástól... s a lelked ugyanolyan agyonsanyargatott, kifacsart marionetté válhat, akárcsak a kislányé... és nem kérdeznek utánad. Nem keres majd senki. Elfelejtenek.
Nincsenek megjegyzések: