Alteregó - Olykor könnyebb, olykor nehezebb... de sosem egyszerű - Egy csésze könyv ☕

2015. október 26., hétfő

Alteregó - Olykor könnyebb, olykor nehezebb... de sosem egyszerű


Újabb két hét. Újabb alkalom a dokinál. Mi értelme ennek az egésznek? Szerintük, hogy beszélgethetnék egy vadidegennel a problémáimról, ha azoknak sem mondom el, akik számítanak? Akiknek számítani kellene. Sokkal könnyebb valaki olyannak elmondani a problémákat, aki független tőlünk. Anya agyoncsépelt, jól bevált mondata, ami inkább hangzik érzéketlen kijelentésnek, mint valójában megértett fogalomnak. Független tőlünk... senkiben sem bízom meg, hát még egy olyanban, akinek semmi köze hozzám. Azt hinnénk, hogy a kivétel erősíti a szabályt, de itt nincs helye közhelyeknek vagy módszereknek, amik mindenkinél működve, nálam is beválnának. 
- Nincs mit mondanom. Láthatja az adatokat, rendben vagyok. 
- Az adatok csak egy részét képezik az egésznek. 
- Na, és mennyi az a határ, ami után már nem kell magához járnom? 
- Ahhoz, hogy jól legyél testileg és lelkileg, nem elegek a mérések vagy a tesztek. Neked is hozzá kell tenni. 
- Ja, ha maga mondja... eddig leginkább úgy gondoltam magamra, mint egy állatra, akit idomítani kell. Akkor a tökéletességre hiába várok, igaz? 
Üldögélek és hol magam elé bámulok, hol kiszúrok egy pontot a falon és azt fixírozom olyan módon, hogy a látóteremben maradjon az óra és szemmel tarthassam a másodperceket, vagy egyszerűen csak addig nézek farkasszemet a dokival, amíg már ő meg nem unja. Felsóhajt, keresztbe font lábait megcseréli és tovább gyűrögeti az ölében szorongatott papírjait. Az én papírjaimat. Nem tud velem mit kezdeni. Azt hiszi, hogy az irányítása alatt állok és tudatában van minden mozdulatom, minden szavam kimondatlan és mögöttes jelentésének. A frászt van tudatában! Nem tud semmit, csak azt hiszi! 

A bőrkanapé egyre melegebbé válik, és én egyre mélyebbre süllyedek benne a párnák között. Harmincnyolc perce üldögélünk és alig néhány szót sikerült kicsikarnia belőlem, mielőtt ingoványos talajra léptünk volna. Azt akarta, hogy beszéljek az érzéseimről. A családomhoz fűződő gondolataimról. Az aggodalmaimról, kétségeimről, félelmeimről. Elhallgattam. Az addigi kiskapu, amelyen át néhány törékeny mondat kisétált, bezárult. 
- Tőlem nem kell félned és tudod jól, bármi is hangzik el ebben a szobában, az közöttünk marad. 
- Ó, az orvosi titoktartás. Ezt mondja amúgy mindenkinek? 
- Mert ez az igazság. Én azért vagyok, hogy meghallgassalak és ha elmondod, talán könnyebbé válik. 
- Azért fizetik anyámék, hogy hallgasson. Azért fizeti mindenki más, hogy csendben lenyeljen minden gondolatot. 
- Nem szó szerinti hallgatóság vagyok, de igen. Valami ilyesmi. 
- Szörnyű gyerekkora lehetett, ha ezt képes volt vállalni. Gondolom a szülei sosem hallgatták meg magát, így jött az ötlet, hogy akkor majd maga vállalja ezt másokért. Nemes gesztus. 
Ha nem kerülne ki ebből a szobából egyetlen szó sem, mindegy lenne, ha önmagammal beszélgetnék. Mégis, mi értelme elmondanom a titkaimat, ha utána megtartja magának? Nem roskad össze attól a sok történettől, amit nap mint nap hall? Gyötrelmes egy feladat lehet azt a sok őrültet végig hallgatni és még megoldást is keresni a problémáikra. 
- Hogy érzed magad a gyógyszerektől? Tapasztaltál bármilyen változást mellékhatások terén? 
- Nem többet, mint eddig. Álmatlanság, de ez már megszokott probléma. 
- Nem írhatok fel neked ellene erősebbet. 
- Nem is kértem. Jól megvagyunk egymással. Tudja, olykor a Bűntudat is a vendégem, és akkor úgy eltelik az éjszaka, hogy észre sem veszem, ahogy ránk virrad.



Az idő minden sebet begyógyít, mondogatják és akkor már miért ne mondogathatnám én is, még ha nem is hiszek benne. Ez is egy jól bevált közhely, amivel az emberek takarózhatnak, mert talán így könnyebb. Sosem lesz könnyebb, csak mint a pszichoszomatikus tünetek, találunk rá lelki vigaszt és gyógyírt, amivel homokba dugva a fejünket, könnyíthetünk a lelkiismeretünkön. A világkezdet óta ilyen az ember... ami fáj, azt a szőnyeg alá söpri és véletlenül sem küzd meg vele. Gyenge jellemek vagyunk és elég egyetlen nagyobb széllökés, hogy csontok darabjaira hulljunk a porban. Ők azt akarják, hogy küzdjek meg a szomorúsággal, a dühvel, a problémáimmal, hogy dolgozzam fel a magam módján a gondokat és lépjek tovább. Csak hogy, mint mindig, most sem arra kérnek, amit valójában kimondanak. Küzdjek meg és lépjek tovább. A második lépés nekik sokkal fontosabb és ha rajtuk múlna, minden emléket elvennének tőlem, csak hogy megszabaduljanak a problémától, ami hónapok óta a vállukat nyomja. Az én problémámtól. Tőlem. A lépjek tovább egyszerűbb lenne. Minden menne tovább abban a ritmusban, ahogyan azelőtt. Elfelejthetnénk a mérlegeket, az étrendeket, a listákat, a vényeket, a rendőröket, a mindennapos némaságba fulladó beszélgetéseket, a dilidokikat és az időpontokat. Bár ilyen egyszerű lenne... de nem az. 
- Maga szerint, mégis mit kellene erre válaszolnom? 
- Képtelen vagy túllépni a szüleid házassági válságán és a téged ért gyászon. 
- Ez most kérdés vagy a maga szerinti véleményem? 
- Ha örökösen bűntudatot érzel, sosem tudsz megbirkózni ezekkel a problémákkal. 
- Már megint ez a maszlag. Tudja, a bűntudat akkor is jelen van, ha nem tettünk semmit sem. Ott van és ott is marad, mert nem tudjuk, mi történt volna akkor, ha tehetünk valamit. Vigasztalhatja magát a férje haláláért, hogy békében távozott, de akkor is ott az érzés, az a kicsi "ha", amivel talán most maga nem itt ülne. 
- Sosem beszéltem neked a férjemről. 
- Ugyan már... hónapok óta járok magához és különben sem vagyok hülye. Csavargatja az ujján, megállás nélkül, akárhányszor arról kérdez, mit érzek vagy mit gondolok a családommal kapcsolatban. Ha csak el nem hagyta magát, már rég nem hordaná a gyűrűt és végképp nem nevezné a férjének, ahogyan most is tette. 
- Az édesanyád már nem hordja? 
- Pontosan. Bár ő akkor sem sokat viselte, amikor házasok voltak. Ahányszor a kezére nézett, mintha az a gondolat ült volna ki az arcára, hogy bármit megadna, csak ne az ő élete legyen. Így talán, könnyebb elfogadnia, hogy ugyanolyan életet él, mint mindenki más és senki sem halt még bele. 

Ha tehetném, megszámolnám a hópelyheket. Addig pörgetném őket a fejemben, hogy végképp elfelejtsem, hol ülök, kivel, miért és mióta. Ha tehetném, elvesznék a fehérségükben, akárcsak a megbabonázott emberek. Szemem kifordulna, testem merevségbe rándulna, és legalább azt hinnék, megszállt az ördög. Elvitte a lelkem. Azzal talán, fizethetnék a bűntudatért, amit akár jogosan, akár feleslegesen érzek. Teljesen mindegy. Lényegtelen, mint mond a doki, mint mond Anya, vagy mit mutatnak a számok a papíromon. Ha nem csesztetnének annyit, talán képes lennék a változásra, de az állandó nyakamba lihegéssel csak tovább kergetik a görcsöt a gyomromban, egészen a torkomig. A hányinger kerülget tőlük. A kanapé melletti asztalra téved a tekintetem. Hozzá sem nyúltam a teához. A sötétbarna lötty felszíne meg-megrezdül a főutcán elhaladó kocsik robajára, majd újra megpihen, visszatükrözve az ablak mögötti hópelyhek lassú mozgását. Akárhányszor kínál, sosem iszom meg. Nem értem, miért töri mégis magát, hogy öntsön, amint megérkezem. Elmondom, hogy kérem és ezután érintetlenül kihűl a maga nyugalmában, amíg én előkaparok néhány sablonmondatot magamból, abban a szűk negyven percben. 
Ha más valaki lehetnék, nem kellene itt ülnöm. Ha tökéletes lennék, nem kényszerülnék a dilidokihoz. Ahányszor erre gondolok, hogy mit kellene gondolnom vagy éreznem, mintha egy szakadék szélén egyensúlyoznék. Emberek arca jelenik meg előttem. Ismeretlen idegeneké, akiket a buszra várva látok vagy a könyvtárban az asztaloknál üldögélni, egy-egy könyv lapjaiba mélyedve. Nem ismerem őket és mégis tudok róluk dolgokat. A nő, aki mindig a főtérnél száll le a 7:32-es járatról, akárcsak én, kávéval indítja a napot. Gyors léptekkel a kávézóhoz igyekszik és kikér a külső kiszolgálópultnál egy cukor és tej nélküli feketét. A férfi, aki a parkban szokott üldögélni, határidőnaplót vezet és olykor diós süteményt majszol. Én allergiás vagyok a dióra. Sosem tudom meg, hogy édes vagy sós-e az íze. 
Milliónyi apróság, melyek mintha kicsúsznának a kezeim közül. Ez jelenti a felejtés? Mintha az emlékek megfakulnának, vékonnyá válnának. Eltörhetővé. Ezt jelenti a halál és az idő fogalma? Emlékszek bizonyos dolgokra és mégis, olyan nehéz feleleveníteni... miért kötött három csomót a csuklóján lévő szalagra az a lány a templomnál, miért firkált számokat a határidőnaplója sarkába a parkban ücsörgő férfi, miért akart Apa mindig elvinni a Sziklás-tavakhoz a hegyekbe és én miért nem mentem vele végül soha vagy mit kerestünk egyszer a padlásukon az éjszaka közepén? 
- Segíteni szeretnék neked, de nem engeded. Próbálkozom, nagyon erősen, de ezért neked is tenned kell. 
- Lehet és sajnálom, hogy kudarcot vall velem. Nem szándékosan csinálom. 
- Sose érezd kudarcnak. Az a feladatom, hogy türelemmel legyek feléd és hiszem, hogy sikerül megoldást találnunk erre. 
- Maga jó ember, aki jót akar... de sokszor a jó szándék kevés. Ezt nekem kell megoldanom, nem magának. 
- Ha megosztanád a terhed és őszintén beszélnél a félelmeidről... 
- Nem tudok. Most sem és máskor sem. Sajnálom. Lejárt az időnk.

Nincsenek megjegyzések:

Flickr Images