Nem értem, néha miért kell a bizalomért bizalmat adnunk. Mindig ez az adom-veszem és viszonozni dolog, hogy nem maradhatunk senkinek sem adósa. Ha valamit kaptunk, cserébe tartozunk... akármivel, ami hasonlóan olyan súlyú vagy értékű, mint a kapott szavak. Mi ez, valami íratlan szabály vagy feltétel, amelyek közé akár egyenlőséget tehetnénk, azzal az eredménnyel, hogy ettől kezdve a beszélgető felek barátoknak mondhatók, vagy legalább is valami kapcsolat kialakul közöttük. Csak mert a buszmegállóban álldogáló öreg rám aggatja az élete összes szennyesét, az orvossal való problémáit vagy a gyereke engedetlenségét, még nem kell feltétlen nekem is viszonoznom a "kedvességét" és kihúzni a számon a szavakat, akár a kötélen lógó, nyirkos ruhákat azzal a gondolattal, hogy talán az ő véleménye majd tisztára mossa. Nem oszt nem szoroz, tud-e rólam bármit is, hiszen eltelik néhány perc, felszállunk a járatra és onnantól kezdve nincs az a sors, ami újra az utamba sodorná. Elfelejt és én is őt. Ez így van rendjén. Mégis, amikor rám támaszkodnak, belém kapaszkodnak a gondjaikkal, ott ég a szemükben a kíváncsiság, a szavakra való várakozás, lábukkal idegesen topognak, ujjaikat görcsösen szorongatják, szájukat egyetlen vonallá préselve a csendben... s én élvezem a csendet. Nincs az az ígéret, amivel megtörném vagy ami arra kényszeríthetne, hogy belekezdjek... igen, ez az én történetem és én megosztom veled, cserébe az életedért. A fenéket!
Ugyanez a helyzet, ha elmegyek a dokihoz és felteszi ugyanazok a kérdéseket, amiket hónapok óta és mivel nem kap mást tőlem a csenden kívül, megoszt velem néhány személyesebb véleményt vagy történést, amivel gondolom ő azt hiszi, majd szóra bírhat és talán megered a nyelvem. Csak mert ő ad valamit, én nekem nem kötelező, főleg hogy senki sem kérte a cselekvésre. Felőlem úgy is eltelhetne az az egy óra, hogy csendben ücsörgünk és nézünk ki a fejünkből. Talán gyorsabban is telne, mintha faggatna... ezzel csak halálra idegesít, és kínomban a bőrkanapén kopogok az ujjaimmal vagy idegrángatózásba kezd a lábam, percről-percre figyelve az óramutató járását.
A temetőben legalább csend van. Nem zargat senki senkit, az emberek leszegett fejjel haladnak el egymás mellett és legfeljebb egy bólintással reagálnak a másik jelenlétére, de ebben ki is merül az interakció. Az egyetlen hely, ahol nyugalom van, leszámítva a templomokat, bár ez utóbbinál is adódtak már kényelmetlen helyzetek, amikor rákérdeztek, mit akarok meggyónni és mi a bűnöm... templomba csak azért jár az ember, mert vétkezett? Mert békére vágyik, megbocsátásra és tovább lépésre? Miért ne lehetne egyszerűen csak betérni és nyugalmat keresni a világ őrületében? Mi a bűnöm... bűnös vagyok, mert elviekben beléptem egy szent és tiszta helyre, ahonnan az ember bűn nélkül távozhat, megszabadulva az addig cipelt tehertől. S ha én nem akarok szabadulni ezektől a terhektől? Az ember, ha elkövet valamit, vállalja a tettét és annak következményeit... sosem hittem abban, hogy néhány szó vagy bocsánatért esedezés fehér lapot adna. Dehogy ad! Maximum annyit jelent a dolog, hogy szépen elfedünk mindent, akár a hibajavító használatával. Ápol és eltakar, de sosem semmisít.
A temető viszont épp az ellenkezője mindennek... itt felvállalhatod a bűneidet és megbánhatsz akármit úgy, hogy közben mégis a tulajdonodban marad minden keserű gondolatod és emléked. Senki sem veszi el, sőt... még jobban a nyakad ívére engedi a súlyát, és ettől nem gyengülsz el. Erősebbé tesz az, ahogyan szembenézel a kétségekkel és a bűntudattal. Az ember nem lenne ember ezek nélkül, s mindaz, amiről azt gondoljuk, lelki megtisztulást jelent, csak amolyan pszichoszomatikus dolog, amivel elhisszük, hogy lehetséges a változás, de közben mégsem történik semmi. Állandósult állandóságban telnek a napjaink, csak mi szeretnénk azt hinni, hogy mindez lehetne másképp is. Megbántad a tetted, miszerint megöltél valakit akaratlanul vagy önszántadból, s ő itt fekszik melletted jó néhány méterrel a föld alatt? Helyes. Bánd meg, de attól még elkövetted és ő ott rohad, mint oszlásnak induló test veled ellentétben, aki még mindig lélegzik! Nem mondtad soha anyádnak, hogy szereted őt, s életében csak kihasználtad a jóságát? Elárulom... hiába suttogsz könnyes szavakat a sírja felett, semmin sem változtat, ha éltében sem tisztelted őt. Gyötör a bűntudat, mert nem tettél meg mindent, hogy megmentsd őt? Nem tehettél volna akkor sem többet, ha a másik lehetőség mellett döntesz. A halál egyszerűen csak eljön és nincs B terv. Legfeljebb más úton-módon kerülsz a karmai közé, de ha a listáján vagy, mint első számú célpont, akinek néhány hónapot engedett, felesleges a kapálózás.
Ez az egyetlen hely, ahol nem kell azzal törődni, hogy a gondolatok hogyan válhatnának szebbé vagy elviselhetőbbé. Minden olyan, amilyen és nincs szükség látszatra vagy megtévesztésre, hogy együtt tudjunk élni velük. Fogadd el... vagy lépj le és soha többé ne keress bocsánatot vagy értelmet!
Ha nincs bizalom, nincs ami fájjon, de fájdalom nélkül élet sincs, s az élet sosem egyszerű... élsz, mert érzel. Élsz, mert fáj és élsz, mert akarod minden percét. Mégsem tudok bízni az emberekben. Képtelen vagyok a szájukba tömni a szennyesem, ahogyan ők erőszakolják belém, akár a Nagyi, aki mindenkinek odavet egy egyélmég vagy túlvéznavagy köszönést. Mégis, ezen a reggelen, miközben az öreg a nyakam köré tekerte a gondolat-sálat betegségekről, orvosokról, családról és múltról, én is adtam magamból egy szeletet, mely kicsúszott a számon és még csak nem is fájt. Emlék volt, ami még mindig fájt olykor és talán, pont emiatt volt megszabadulni tőle. Már nem voltam egyedül a régmúlt gyásszal.
- Kicsi voltam még, amikor elvesztettem a legjobb barátom. Tizenegy évig élt velünk, majd egy reggel holtan találtam a kert végében.
- Oh, ez szörnyű. Nagyon sajnálom...
- Követtem a mancsnyomokat a hóban - folytattam, nem is reagálva a szomorúságára -, szeme üveges volt, a nyelve kilógott, a hasa felpuffadva. Megmérgezték.
- Biztosan nem szándékos volt.
- A mérget az ember találta ki, mert az ember kegyetlen és önző... ezért sosem jár bocsánat.
Neki adtam egy titkomat. Bizalmat adtam a bizalomért és ott is hagytam a gondolataival anélkül, hogy választ vagy vigaszt vártam volna, mert legyen az ember bármennyire nem egyedül, örökké magányos... a halált egyedül kell megvívunk és a kezünkre fonódó ujjakat egyszer el kell engednünk, hiszen az a hely, ahová megyünk, legyen az menny vagy pokol... oda senki sem jöhet velünk.
Nincsenek megjegyzések: