Újabb tesztek. Azt hinném, hogy az ötödik után már rájöttek, semmilyen eltérést nem mutatnak majd az eredmények, ehhez képest újra és újra él bennük a remény, hogy most okosabbak lesznek. Előrébb jutnak, jobban megértenek vagy jobban a fejembe láthatnak. Bele a lelkembe. Tévednek, mint mindig. A tesztek állandósága csak még jobban megtanít arra a feladatra, hogy miképpen maradjak a sötétben. Az állandó reflektor csak még inkább a saját árnyékom védelmébe taszít, messze tőlük. Messze mindentől, ami fájhat.
Azt mondta, nem kell mondanom semmit. Nem orvosi előírás, hogy minden egyes időpont alkalmával nekem megállás nélkül köpnöm kell a szavakat a jegyzetfüzetébe. Ha akarok, néma is maradhatok. Igazából, nem sok mindent meséltem a hónapok alatt. Nem lettem jobban nyitott könyv, sőt... talán menet közben lakatot is szereztem, aminek a kulcsát ott lóbálom a kezemben, szinte elérhető távolságban, de minden egyes pillanatban, amikor már megérinthetné, egy gyors mozdulattal már el is rántom, megfosztva őt a lehetőségtől, hogy jobban érthessen, láthasson vagy gondolhasson. Nincs joguk ahhoz, hogy egy rakás adatban lássák az életemet. Nincs ennél személytelenebb dolog, minthogy ott lássam magam a papírokon, tintapacák erdőt alkotó fa-alakjaiként, akiknek igazából se életük, se érzésük, gondolatuk sincs valójában... foltok. Számok. Adatok. Értékek. Megnevezések és jelzők összessége, egy csinos kóddal ellátva, amivel azonosíthatnak, hányadik beteg vagyok a listán és melyik időpont tartozik hozzám a hónapban. Akár a kirakatban hagyott babák. Élettelen szemgödörben pislákol valami élet, a vékonyka műanyag felszín mögött, de se mozdulat, se gesztus, se szavak... címkézett tömeglények.
Minden ember ilyen, nem igaz? Legalább is a legtöbb. Elég végig nézi azokon az arcokon, akik ott ülnek kint az előtérben és várakoznak a sorukra. Némelyik újságot olvas, de fejjel lefelé is tarthatná a magazint, akkor sem olvasna ki több értelme a sorokból. Van, aki az idegességtől képtelen abbahagyni az idegrángást és másodpercről másodpercre követi az óra mutatójának vontatott, kényszeredett járását, mikor éri el azt a bizonyos tizenkettest... s akkor nyílik az ajtó. Mintha a Pokolba fizetnének be, mely előtt jön a kínvallatás és ha nem felelsz elég jól, kapsz egy ismételt időpontot, amely remélhetőleg sikeresebben végződik, mint az előző. Sikeresebben... ez abban a vonatkozásban igaz, ha megnyílsz, beszélsz, színt vallasz, elmondod ami fáj, mondatokba foglalod, amit érzel és szinte leveszed a válladról a nyomás érzését. Nem tűnik el, tudod? ugyanúgy ott van, csak valahogy már nem tűnik olyan nehéznek, elevennek és elviselhetetlennek, ha a jegyzetelős nő szájába adod, aki ott üldögél a fotelban és téged mustrál a pápaszemén keresztül olyan készséggel és nyíltsággal, amiért már szinte bűntudatod van. Bűntudatod önmagadért. Sosem leszel normális. Sosem leszel egészséges vagy lelkileg ép... roncs maradsz, teljen el bármennyi időpont. Nincs kiút. Csak csendesebb magány.
A tesztek nem mutatnak változást. Az adatok szerint, teljesen normális, épelméjű, átlagos, jó beállítottságú, elgondolású, lelkileg egész emberi lény vagyok. Ezek az adatok... hazudnak, ó de még mennyire! Mit tudhat néhány kérdés, amelyek közül egyik jobban fedi a másikat? Nincs értelmük és igaz válasz sem létezik, mely adható volna rájuk. Így marad az a ködös, általános meghatározás, miszerint teljesen normális vagyok. Látszólag. Az adatoknak hinni lehet, anyám szerint. Mi az, amiben szerinte nem lehet hinni, ha orvos mondja? Ha arra kérné, hogy minden reggel tejjel turmixolt halat igyon reggel, mert az enyhítheti a migrénjeit, megtenné. Minden gondolkodás nélkül. Valójában, a társadalom ilyen. Amint valakik, akik elviekben okosabbak nálunk olyat mondanak, amely igaznak vélhető néhány általános érv vonatkozásában, már is hajlunk elfogadni az igazukat, holott nem mondtak sokkal okosabbat, mint ahogyan a mi gondolataink sem olyan naivak, mint amilyennek akarjuk őket. Többet tudunk a világról, mint kellene vagy mint amennyire szeretnénk. Egyszerűbb a sötétben tapogatózni a kapcsoló után, minthogy feltaláljuk magunkat és mi magunk teremtsünk fényt... vagy leljünk rá az ajtóra a fal mélyedésében, amely kiutat adhatna. Félünk az ismeretlentől. Igazából mindentől, amiről úgy hisszük, ismeretlenebb mindennél, ami a birtokunkban van. Mindent ismerhetnénk. Megérthetnénk. Mégsem akarjuk.
A napokban számtalan képtelen ötletem volt, akárcsak Alice-nek, aki reggelente hajlamos hat képtelen dolgot is elképzelni, mielőtt elkezdődne a nap. Az én eszméletlen és abszurd ötleteim egyike egy olyan kor, amiben más értékek kerülnek előtérbe. Kapcsolható ehhez világvége, éhezés, városok elpusztulása vagy akármi más, amit elég súlyosnak érzünk a szenvedéshez, de legfőképp az értékek fontosak... olyan értelemben, melyek nem zárhatók dobozokba, okos kütyükbe, zsebekbe, széfekbe vagy ajtók mögé. Ismét elég csak kipillantani az üvegfalon túlra és illetlenül megbámulni az elrohanó embereket, akik teljes és sajnálatos módon valós képet adnak arról a hullámvasútról, amelyre réges-rég felültünk és valahogy senkinek sincs, esze ágában sem kiugrani. Miért tenné, haljon tán meg? Mi halna meg? Tényleg véget érne valami, amit fontosnak talál vagy pont, hogy valami új kezdődne. A halál nem mindig a vég és sokszor nem is tényleges halál... inkább csak rádöbbenés, ami fájdalmasan tud hatni a gondolatokra. Fájdalmas felismeréssel, hogy mennyi minden esett veszendőbe. Talán egy ilyen korban nekem sem kellene elszenvednem az újabb és újabb teszteket. Egyszerűen csak azt mondanák: elfogadlak. Ilyen vagy. Így vagy jól. Amit mi szomorúságnak, bánatnak vélünk, az a te boldogságod egy olyan világban, amit te teremtettél, s ahová nekünk nincs belépésünk. Nincs jogunk beszennyezni ezt a tisztaságot, melyet körülölelsz és védelmezel. A lelkedet. Mindenkinek éreznie kellene... olykor elfelejtjük, hogy van még egyáltalán.
Nincsenek megjegyzések: