Már nem szórok szavakat gondolataid falára,
hisz így is, úgy is leperegnek,
már nem suttogok utánad a sötétben,
hisz úgy sem hallod, s nem is érzel,
már nem képzellek magam elé,
mert teljes valódban látlak;
s minden érzés és gondolat
veled együtt tűnik tova, vissza
abba a végtelen kút-mélybe,
mint körforgás szerű csalfaságban
ismétlődő érzés-percek, mert
bátorságba szökött félelem az, mint
felszáradt könnyek szemhéjaink alatt,
eltitkolt, reszkető, fázó sóhajok,
mik csontjainkba kapaszkodnak,
hol felszínre tört ezernyi érzés,
szikra, bánat és bűntudat.
Nincsenek megjegyzések: