Kárba veszett érzés az, mi
ott tombol, hol gondolataim
kiáltanak feléd, s te nem
hallod, érzed, fájod úgy, ahogy
én érzem és látom azt, ami már
rég nincs benned értem, s felém.
Sötétben kuporogva, lélegzeted
jégvirágokként fagyott csipkelétbe,
szilánkosra tört üveglelkemen,
melyről már leperegnek szavak,
kérdések, pillantásod tüze, melytől
olvadásnak indult jégszívem mélye,
mint tenger kékje, mikor a jelenbe
ragadtál vissza a halálból, kezem
után nyúlva, vezetve a fénybe,
majd magamra hagytál könnyedén,
mint szél fújja el láng erejét,
keserű füstöt hagyva a légben
mely lélek köré fon árnylepelt,
hol szomorúságba taszított egyetlen,
szavad nélküli gondolatod, mikor
kérdeztelek, te nem feleltél,
nem hallottál, s már nem is éreztél...
Nincsenek megjegyzések: