A tél hűvösébe kapaszkodunk...
keressük helyünket a tavaszban,
s madarak szellő-éneke száll tova,
hol ágak karjai
ölelően, mint érhálózat a szív körül,
érintésed a szívem körül...
pókhálóba fészkelődött érzetek, égő
pillantás a rezes vonalak alatt,
ahogy rám, s engem nézel...
égre rajzoljuk gondolatainkat,
melyben ott lebegnek a szavak,
mint dróthálóban ragadt
néma foglyok árnyai.
Lelkedet a szél lengeti,
mint madzagra feszített
hófehér leplet, mely tested köré fon
mennypalotát, eltakarva éned képzetét.
Sóhajokban él döntésünk súlya,
istentelenül fáj elengednem,
és mégis tudom...
Már nem kellesz többé.
Nincsenek megjegyzések: