Éji köd, melyen tejfehéren átragyog,
csontvázak bordáin, kik reszketnek a szélben,
karjaikon, mint ujjak, ízek, rémület,
ablakoknak vésődött penge éle,
ketrecbe zárt szív dübörög a csendben,
húsos falak között retteg, sóhajt, didereg,
szalmaszőke hajad tapad hófehér bőrödre,
párás levegőt szaggat tüdőd ereje,
válladra nehezül álmod súlya,
mint ólom húz le, ágyad poklába,
lelked szorítja, torkod fojtogatja,
sikításra nyílna cserepes ajkad,
senki sem hall, csak csend magánya,
vörös szempár pislákol koponyád
félelemtől riadt, hollóárnyak sarkában,
karjaidba mélyedt tűhegyek kínoznak,
mártott mérgű gondolatok, mik
elmédben cikáznak sóhajod nyomában...
míg el nem jő a hajnal.
Nincsenek megjegyzések: