Azt hittem, hogy a téli szünet utáni visszaállás sokkal nehezebb lesz vagy legalábbis, nehezebb lesz újra felvenni a ritmust. Ahhoz képest, egész jól viseltem és még az utcán is ismerős léptekkel sétáltam végig, mintha csak tegnap mentem volna dolgozni és nem esett volna kis másfél hét.
Tanítani nem könnyű. Mondjuk, sosem tudnék rá úgy gondolni, mint egy elsajátítható ismeretre, mert aki tanít, az egyben tanul is és ez a folyamat mondhatni végtelen vagy örök mindaddig, amíg az ember tanárnak mondhatja magát. Persze, a tanulás érvényes utána is, viszont ebben a szakmában nincs olyan, hogy elértél a célig vagy megvalósítottad azt, ami azzal jár, hogy tanár vagy.
Mindez egy folyamatos kihívás, örökös ébrenlét és hatalmas felelősség is egyben, ahogy igyekszünk terelgetni minden egyes gyereket, személyiséget és egyéniséget. Azoknál a legkönnyebb, akik eleve olyan környezetből jönnek és olyan családi háttérrel rendelkeznek, hogy mindez megtehető, ellenben akinek eleve hátrányosabb a helyzete vagy rosszak a családi körülményei, akaratlanul is hozza magával azt a viselkedést és negatív hozzáállást. De a felelősségvállalás azért igenis, jó dolog. Megtanít értékelni a dolgokat, türelemmel lenni mások iránt, megértéssel fogadni minden egyes kérdést, s tudatában lenni annak, hogy minden egyes szavunknak, továbbá gesztusunknak súlya van. Elég egyetlen röpke kijelentés és lehet, hogy véglegesen elrontunk valamit a másik lelkében.
Amikor engem tanítottak, sosem gondoltam bele, hogy mennyi mindennel jár a tanítás. Ott állni az asztal mögött, fel-le sasszézni a tábla előtt, feleltetni és számonkérni, dolgozatokat javítani vagy minden egyes kérdésre pontos választ adni. Amíg én voltam diák, a szememben két fajta tanár létezett: jó és rossz. A jó esetében talán nem is kell sok mindent hozzáfűzni a leírtakhoz, ellenben a rossz tanár, miért volt rossz a szemünkben? Mert mindig véletlenszerűen feleltetett vagy mert a dolgozatra képes volt rábiggyeszteni, hogy ötös alá alá, amivel éreztethette, hogy ez bizony nem tökéletes? Rossz tanár valaki a szigorúsága miatt vagy mert bevágja az igazolatlan tíz perc késés után? Bennem is élnek erről emlékek, ahogy egyik-másik tanárt szidtam és átkokkal szórtam, csak mert kitolt velem vagy örökösen engem feleltetett - biztosan van mindenkinek ilyen élménye, amikor hiába a harminc fős osztály, minduntalan Téged szemel ki áldozatául.
Most pedig, én viselem ezt a szerepet és nekem kell mindent megtennem, hogy ne kapjak "rossz tanár" megnevezést. Őszintén, iszonyatos nagy feladat. Állandóan résen kell lenni, olvasni kell a tekintetekből, a válaszok mögé kell látni és minden egyes csoportnál vagy osztálynál úgy kell helyt állni, mintha ők lennének az egyetlenek, akiknek a nevét és tudását fejben tartja az ember. Tanárként egyszerre vagyok felnőtt, akire felnéznek és követnek. Barát, akire számítanak és akire a titkaikat bízzák. Szülő, aki vigyáz rájuk és példát mutat. Anya, aki minden egyes tanítványát sajátjaként szereti és egyengeti azon az úton, amelynek végén egyszer ők is példaértékű felnőttek lehetnek. Tanárként úgy érzem, hogy a tudás átadásán az is a dolgom, hogy bátorságra, egymás iránt tanúsított szeretetre, mások elfogadására és mindemellett kitartásra, továbbá szorgalomra neveljem őket. Nem foghatom örökké a kezüket, viszont remélem, hogy évekkel később szívesen emlékeznek majd vissza azokra az iskolás évekre, amikor része voltam a mindennapjaiknak. Valószínűleg, sosem lesz belőlük zenész és mindaz, amit én nap mint nap véghez viszek velük, csak színfoltja vagy kis része lesz mindannak, amit majd tovább visznek magukkal az életükben, de már az is jelenteni fog valamit, ha megmaradok az emlékezetükben. Jó gondolatok körében, jó élményeket felidézve, miszerint volt egy tanárnéni, akivel együtt lehetett nevetni, akitől tanulhattak, akinél mindig ügyesek lehettek, akit nagyon szerettek és aki viszont szerette őket.
Nincsenek megjegyzések: