Már a Karácsony sem a régi...

Mindig várom az ünnepeket. Mondjuk, ki nem?! De valahogy mindig kellemesen megfűszerezi a decemberi napokat az a várakozás, ahogy számolgatjuk a napokat és várjuk, hogy feldíszíthessük a fenyőfát, együtt együnk az ünnepi asztalnál a szeretteinkkel, ajándékokat bontogathassunk és a ház melegéből nézhessük a kinti hóesést. Ez így szépen is hangzik, viszont bennem valahogy semmi más nem marad meg a Karácsony után, csak a rohanás, az állandó aggódás és gyötrődés, hogy akkor most kinek milyen ajándékot is vegyek és amit vettem, az megfelelő lesz-e, vagy felesleges. 

Milyen ételeket készítsünk el? Az biztos, hogy veszekedés lesz a menü összeállításán, mert mindenkinek más a kedvence és vita lesz azon is, kinél töltsük a Szentestét, majd az elkövetkezendő napokban mikor kinél legyen karácsonyi ünneplés. Mintha nem lenne mindegy a sorrend. S amikor már az ember úgy van vele, hogy majd' szétpukkad a megannyi sós és édes finomságtól, még ott van a Szilveszter is. S valójában nem is érezzük az egészben az ünnepi hangulatot, csak a folytonos rohanást, ahogy próbálunk mindennek és mindenkinek megfelelni, aztán huss... már véget is értek a karácsonyi napok. Beleesünk az Újévbe és aztán pofonként jön az ébresztő, miszerint már megint a munkahelyen vagy és kezdődik minden elölről. 

Oké, sarkítottam és túloztam, de összességében valahogy, ilyenek a mai ünnepek. Rohanósak, kapkodósak és iszonyat rövid az a pillanat, ami tényleg békességben telik. Ami számomra mindig pozitív - bár tudom, hogy a felvezetés eléggé negatívra sikeredett, van jó oldala is -, az a családdal együtt töltött idő. Bármennyire is legyenek bosszankodó pillanatok vagy kisebb-nagyobb összezördülések, azért vannak szép részei is a készülődésnek. Például, amikor fát állítunk és felkerül a csúcsdísz. Amikor felakasztjuk az első díszt a fára. Van egy különleges varázsa... annak is, amikor a fa alá kerülnek a becsomagolt díszdobozok, amelyek igazából csak dekorációk, de jól néz ki, ahogy egymáson sorakoznak a színes, csomagolópapírba burkolt dobozok. Az I-re pedig az teszi fel a pontot, amikor a fényfüzérek halvány derengéssel világítják meg az ágakat, megcsillogtatva az üvegdíszeket. Különleges látvány. Nálam akkor mozdul meg valami a lelkemben... akkor érzem igazán az ünnepet. Mindezt már csak azt tenné még tökéletesebbé, ha hó is esne, de ez az utóbbi években eléggé ritka jelenség. Lehet, eltelik pár év és már csak az emberek emlékezetében fog élni a hóesés. Gyerekkoromban pedig mekkora telek voltak. Emlékszem, amikor derékig gázoltunk benne és hatalmas szánkózásokat csaptunk a folyó mellett töltésen. Meg amikor apukám a kocsira kötötte szánkót és úgy húzott bennünket tesómmal. Hógolyóztunk a szomszéd gyerekekkel, több hóembert is építettünk a kertbe és mindegyiknek sálat kötöttünk a nyakába, hogy ne fázzanak - nagymamám örült, amikor újra és újra kértünk valami hozzávalót, amit felhasználhatunk hozzájuk...

Nincs már olyan hangulata az ünnepeknek, mint régen... persze, mondhatná az ember, hogy mindenkinek magának kell megteremteni ez ünnepet és hogy a családdal együtt töltött idő a legfontosabb. Viszont, a minket körülvevő dolgok valahogy elkopnak, megfakulnak, értéktelenné válnak és bármennyire is erőlködik az ember, nem tudja visszahozni azokat a pillanatokat, azokat az érzéseket vagy hangulatokat. Karácsonyi zene ide-oda, ajándékcsomagolás és mézeskalács sütés... valami hiányzik és valahogy azt sem tudja az ember, hogy mi... keresi, de nem találja. Elhozná, de nem tudja, merre menjen utána. Jó lett volna előrelátónak lenni és még a múltban becsomagolni minden érzést egy jókora dobozba, amit aztán minden egyes Karácsony alkalmával kibonthatnánk és szétoszthatnánk az emberek között. Jó lenne megmártózni benne, magunkra ölteni, mint egy kabátot és végig lépdelni vele a decemberi napokat. Bárcsak... az egyetlen szó, ami össze tudja szorítani az ember szívét.