Mi történik, ha a fiú, aki életre szóló sérülést okozott, a legközelibb bizalmasoddá válik? Minden megváltozott, amikor Caleb Becker részegen jött el egy buliból, beült a volán mögé, és elütötte Maggie Armstrongot. Maggie még hónapokig tartó fájdalmas gyógytorna után is sántít. A társasági élete nulla, a külföldi tanulmányi ösztöndíját pedig visszavonták – pedig elmenekülhetett volna a kíváncsi tekintetek elől. Caleb egy évet töltött a fiatalkorúak börtönében, és most szabad… Már ha lehet szabadságról beszélni a felügyelője meg az egész város állandó figyelmétől kísérve. Azt hitte, jó lesz hazatérni, ám a családja és a volt barátnője is idegennek tűnik.Caleb és Maggie kívülállók. Beskatulyázták őket „bűnözőnek” és „nyominak”. Aztán kiderül, mi történt valójában a baleset éjszakáján, és ettől megint minden megváltozik. Sötét és gyötrelmes út ez Caleb és Maggie számára, akik meglepő helyről merítenek kitartást és erőt: egymásból.
Nem pont ilyen történetre számítottam... egyrészt jó, másrészt rossz értelemben. A tartalom abszolút megfogott és tudtam, hogy most valami ilyesmit kell olvasnom, viszont a végén inkább kérdésként hangzott bennem a mondat: nekem ezt tényleg el kellett olvasnom?
A történet rövid cselekménye nem túl bonyolult, ellenben annál összetettebb és szerintem sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Caleb egy éve börtönben van, miután elütött egy lányt, akit a baleset helyszínén magára is hagyott. Maggie a baleset következtében mozgássérült lett, hónapok óta fizioterápiára jár. Caleb gyötrődik a bűntudat, s tette következményei miatt, míg Maggie próbálja újra felépíteni az életét, amelyben a sport már sosem kaphat szerepet.
A történet ott kezdődik, hogy Caleb-et kiengedik, és 150 óra közmunkára ítélik. Visszatérhet a régi életéhez, de bizonyos ideig még szemmel tartják majd a magatartását illetően. Elég egyetlen hiba, és újra a börtönben találhatja magát. Maggie egy évig magántanuló volt, és most újra kész (vagy inkább kénytelen) visszaülni az iskolapadba és beilleszkedni a régi barátai közé, akikkel már rég nem olyan a kapcsolata, mint korábbam. A baleset mindent és mindenkit megváltoztatott.
Az alaptörténet szerintem rendkívül egyedi - legalábbis számomra -, végre nem egy tipikus, minden szép és minden jó indítás. Itt végre volt valami csavar, ami már az elején izgalmassá tette a cselekményt, holott a történet még el sem kezdődött. Érdekeltek a baleset körülményei, Maggie felépülése, a küzdelme, s hogy miképpen sodorja majd össze az író őt és Caleb-et, mert persze erre számítani lehetett. Valamikor találkoznak és akkor az események összecsapnak majd. Nos, az összecsapás megtörtént... az író úgy összecsapta a sztorit, ahogy csak lehetett. Nem értem, hogy amikor adott egy jó alap sztori, egy eredeti gondolat, miért kell elbutítani? Nem tudok jobb szót mondani, de a végére egyszerűen buta, esetlen és klisés lett a történet. Elvesztette minden varázsát, amivel még a kezdet kezdetén bírt.
Az indítás remek volt. Egyrészt azért, mert váltott szemszögből követhettük végig az eseményeket, fejezetről fejezetre - a szemszögváltás annak is kedvezett, hogy mindkét oldalról megismerhessük a történtek körülményeit -, másrészt remek volt a kezdet azért is, mert lassú volt. Következetes, végig gondolt, nem elkapkodott és részletes. Rendkívül részletes, ami kimondottan tetszett ennél a történetnél, mivel a kiindulópontként szolgáló konfliktus sem egyszerű eset: elüt valaki, aki miatt talán soha többé nem tudsz majd rendesen - vagy egyáltalán járni -, és ez a valaki mindennek a tetejébe a szomszédod. Sok mindent sorra lehet venni. A megbocsátást, a megszokást, a felejtést, az elengedést, a jövő kérdését, a változás mikéntjét, hogy mennyire lehet jót kihozni valami pokoli, embert próbáló rossz dologból. Ezernyi dolgot megragadhatott volna az író, s ehelyett mit csinált? Romantikus sztorit, habbal a tetején. Értem én... tudtam, hogy Caleb és Maggie összejön majd, mert már miért is ne? Simone Elkeles könyvei amúgy is mind-mind ezt a témát dolgozzák fel és valahol reméltem is, hogy a nehézségek ellenére kialakul valami közöttük - hiszen ebben a dologban nem csak Maggie volt az áldozat, hanem Caleb is, aki akaratlanul ütötte el, még ha az ittas vezetés nem is jogosít fel arra, hogy ne vállalj felelősséget a tetteidért. A könyv végére reméltem, hogy valahogy túl tudnak lendülni a problémákon, és egymás által képesek egy új szintre jutni, amiben van továbblépés, A helyett egy B terv, ami lehet ugyanolyan jó, mint az első, és valamiféleképp egy "minden rosszban van valami jó" tanulság, ami bár a rossz emlékeket tűnteti el, de ad valami jót, ami értékesebb a múlton való rágódásnál.
Gondolom, ez lett volna a közöttük megjelenő szerelmi szál. Az viszont, olyan gőzerővel robbant be a történetbe, hogy komolyan azon gondolkodtam, kimaradt talán pár oldal? Az elején olyan jól sikerült elkapnia az írónak az egymás felé terelgetést, ahogy apránként, de akadnak alkalmak arra, hogy találkozzanak és beszélgessenek, s még ez sem hatott direktnek. Arra számítottam, hogy már a második vagy harmadik fejezetben rögtön egymásba botlanak, és bele is csöppenünk abba a bizonyos, kínos beszélgetésbe, de nem. Még ezt is sikerült valahogy hitelessé tennie. Véletlenszerű volt, nem elsietett és valóságos. Gondoltam, plusz pont. Pedig más könyvek azonnal kihasználják ezeket az alkalmakat és már néhány oldal után összetalálkoznak a szereplők, aztán szinte bevésődés szerűen meg is csillan az első szikra. Itt nem és ez tetszett. Váratott magára és az író is húzta a dolgokat. Aztán, mint aki ráunt arra, hogy visszafogja a történetet, az egyik pillanatban volt Maggie és Caleb, akik nem tudták hova tenni egymás jelenlétét, majd lett Maggie és Caleb, akik halálosan szerelmesek. Kérdezem én: mikor történt mindez?
Azt elárulta az író, hogy Maggie mindig is szerelmes volt Caleb-be, hiszen ő volt a legjobb barátnője bátyja, szinte együtt nőttek fel és a szeme láttára lett kisfiúból jóképű kamasz. Ez érthető. De Caleb? Az első néhány fejezetben mást sem olvasni, csak hogy mennyire odavolt és van még mindig a volt barátnőjéért, akivel a baleset előtt egy párt alkottak, s miután hazaérkezik, állandóan róla fantáziál, gyötrődik, hogy együtt lehetnek-e még a történtek után és, szinte kilóg a lapokról is a nyelve Kendra után. Még ezt is meg tudtam érteni és valahogy még tetszett is, hogy az író nem teremti meg közöttük (Caleb és Maggie között) a szerelmi szálat. Értékeltem, és valahogy igazabbá tette a sztorit, hogy a srác még mindig a volt barátnője után vágyakozik, s nem rögtön Maggie kerül a középpontba.
De ahogyan ez a pozitív érzés megfogalmazódott bennem, Simone Elkeles ki is húzta alólam a talajt. Hirtelen Maggie lett Caleb világának a közepe, Maggie meg velem együtt hitetlenkedett: soha nem hittem volna, hogy ez megtörténik. Nos, Maggie, én sem - gondoltam magamban.
* * *
Összességében, nem rossz könyv ez, s aki szereti a romantikus, egy délutános olvasmányokat, annak minden bizonnyal ez is szórakoztató lesz. Az viszont sajnálatos, hogy egy tök jó alapanyagból ilyen egyszerűcske történetet sikerült kihozni az írónak. A negyedéhez még volt türelme, képzelőereje és ihletése, a háromnegyedét pedig lezavarta néhány tipikus, sablonos megmozdulással, szeretlek, de túl fájdalmas szeretni téged, egy kis dráma, majd függővég és kész is a történet - ami persze simán továbbvihető egy második kötetre, mert miért ne!? Manapság a trilógia a menő. Azért persze, volt néhány egészen jó pillanata a könyvnek, akadtak szereplők is, akik dobtak a történeten, csak sajnálom, mert tényleg lett volna benne lehetőség. Na de, ízlések és pofonok. Lehet, csak engem kapott el rossz pillanatban, vagy engem nem talált el a történet egésze. Olvasd el Te is, és hagyj véleményt a bejegyzésnél!
Nincsenek megjegyzések: