Mostanában teljesen rákattantam a thriller és krimi jellegű könyvekre. Mindig is szerettem a műfajt, viszont ezeknek az olvasásához kell egy hangulat és kedv, nem mindig tud az ember úgy elmerülni benne, ahogy szeretné. Nem nevezhető könnyed történetnek, mint amit például egy romantikus könyv esetében elmondhatunk. Végig ott vibrál a feszültség, a titkok fejezetről fejezetre sokasodnak és szinte kézzel fogható az izgalom és a kétely, hogy mivel is állunk szemben.
Egy ezzel kapcsolatos ajánlót már hoztam a napokban, amikor Liz Lawler - Ne ébredj fel című könyvéről meséltem. A napokban elolvastam egy ahhoz hasonló újabb történetet, amelyről mindenképp szeretnék majd ugyanígy bejegyzést hozni az oldalra, hogy bemutassam nektek, viszont a két könyv között megoldásokban és ötletekben észrevettem olyan különbségeket, avagy hasonlóságokat, amelyekről szerettem volna egy írói bejegyzésben összegzően is írni. Ezáltal lehet, észrevesztek olyan mozzanatokat, amelyek nektek is segíthetnek az írás során, ha éppen egy krimi jellegű történeten dolgoztok.
* * * A történet elbeszélője * * *
Az áldozat és a nyomozó karaktere
Nagyon sok múlik azon, kinek a szemszögéből olvassuk a történetet, két okból is: tudunk-e annyira szimpatizálni a karakterrel, hogy az ő szemén keresztül lássuk az eseményeket, másrészt az ő figurája mennyire fontos a történet elbeszélése szempontjából, hogy ő kapja a mesélő szerepét? Ahogy minden könyvnél lényeges, hogy ki viszi el a hátán a történetet, ez szerintem a krimik és thrillerek esetében szerintem még súlyosabb kérdés. Milyen kapcsolatban áll az üggyel? Mi a munkaköre, amely által ő a történethez kapcsolható? Milyen a jelleme, vagy a többi szereplővel való kapcsolata? Mindenképp fontos, hogy ő általa lássuk az eseményeket, ha igen, miért? Mi a célja, mi a feladata a történet során?
Sok kisebb-nagyobb válasz összessége alakítja ki az egész fogalmát, amelynél fontos, hogy tényleg jó döntést hozzunk azzal kapcsolatban, kire bízzuk a történet ismertetését. Liz Lawler könyvénél úgy érzem, nagyon jó döntés volt magára az áldozatra bízni ennek a feladatát. Bár a történet E/3. személyben íródott és ezáltal adott volt a lehetőség, hogy több karakter bőrébe is bújjon - ezt ki is használta, mivel olykor fejezetről fejezetre hol az áldozat fejében voltam, hol a nyomozóéban, hol pedig egy másik mellékszereplő elméjében -, viszont elsősorban mégis a főszereplő, Alex Taylor "testében" éreztem magamat leginkább főszerepben olvasóként. Ami miatt lényegesnek éreztem az ő személyét kiemelni és eszközül használni, az a hitelesség. Ha egy teljesen más karakter személyén keresztül ismertem volna meg a történetet és Alex bőrébe sosem bújhatok, valószínűleg én is úgy gondoltam volna, mint a könyv többi szereplője, hogy mindaz, amit állít, hogy megtörtént vele, pusztán a képzeletének szüleménye. Kívülállóként talán én sem hittem volna az ártatlanságában és abban, hogy valóban az áldozat szerepét tölti be, és nem az elkövetőét. Így viszont teljesen egyértelmű volt számomra, hogy Alex karaktere tiszta, s az események összeesküvéséről, avagy a tettes precíz ténykedéséről van valójában szó a történet során, aki minden erejével azon van, hogy őt gyanúba sodorja és saját magáról elterelje a figyelmet.
A másik könyv esetében, amely Helen Fields - Tökéletes maradványokcímű könyve, s amelyről mint fentebb említettem, szintén hozok majd élménybeszámolót, egy teljesen más megoldással rukkolt elő az író, mégpedig annak az ötletével, hogy nem az áldozat szemszögén, hanem a nyomozó karakterén keresztül ismerteti a történetet. Talán ez az általánosabb megközelítés, hiszen így a nyomozásban mi, olvasók is ténylegesen részt vehetünk és csak annyit tudhatunk meg információk tekintetében, amelyekkel maguk az ügyön dolgozó nyomozók is tisztában vannak. Ezáltal olyan, mintha mi is aktív részesei lennénk annak kiderítésében, hogy ki is a tettes, mi az indítéka, milyen módszerrel dolgozott, stb. Ennél a könyvnél külön érdekesség volt még, hogy mindamellett, hogy a főfelügyelő karakterén keresztül ismerhetjük meg a történetet, a másik elbeszélő, aki szintén elmondja a maga verzióját az eseményekről, az maga a gyilkos. Érdekes párosítás volt úgy végig olvasni a könyvet, hogy egyszer a nyomozás folyamatában veszek részt, míg a következő pillanatban már a gyilkos elméjében vagyok, és vele lépkedek előre, egyre mélyebbre a történet sötét eseményeibe. Először furcsának találtam ezt a megoldást, mivel nem értettem, miért is jó ötlet ez, hogy már a történet elejétől kezdve tudom, ki a gyilkos, viszont később megláttam benne azt, amire talán az író is törekedett, hogy mennyire izgalmas úgy részt venni a nyomozásban és a homályban tapogatózni, hogy a gyilkos végig ott van a szereplők közvetlen közelében. Egy karnyújtásnyira van tőlük, mintha csak játszadozna velük és tudja, hogy mégsem érthetik őt el. Mintha csak provokálná őket és ez a húzás nekem végül, nagyon is tetszett, lenyűgözött. Nem egyszer mondogattam magamban, hogy "ott van, ott áll mellettetek, itt a pillanat, kapjátok el!", viszont pont ez volt a zseniális, hogy mennyire közel járnak és mégis, mennyire távol vannak még a nyomozásban attól, hogy végleg lerántsák a leplet a gyilkos kilétéről.
Mi is viszi előre a történetet? Ki az érdekesebb és összetettebb személyiség arra a feladatra, hogy általa megismerjük a történetet? Ki a leginkább érintett az eseményeket tekintve? Talán ezekre a kérdésekre érdemes választ adni akkor, amikor megválasztjuk, kit is választunk történetünk elbeszélőjévé. Az említett két könyv esetében szerintem mindkét írónő nagyon jó megoldást alkalmazott, hiszen az egyiknél fontos volt bízni és hinni a főszereplő állításaiban, így érdemesebb volt őt felhasználni az események ismertetésére, míg a másik könyv esetében tetszett, hogy két síkon futtatva a történetet, egyszer a jó (a nyomozó mellett), máskor pedig a rossz oldalon állva (a gyilkos bőrébe bújva) követhettem a történéseket.
* * * A gyilkos kiléte * * *
Az ismert és az ismeretlen fogalma
Kicsit visszakanyarodva a gyilkos szerepéhez, azt a megoldást szeretném körüljárni, hogy melyik a jobb választás: ismerni a gyilkos kilétét, vagy csak a történet végén szembesülni az igazsággal? Valószínűleg, mindkét ötlet kivitelezése helyénvaló, viszont a különbségek mellett sem szabad elmenni, hogy mikor, melyiket, miért érdemesebb használni.
Liz Lawler történeténél, egészen a könyv utolsó néhány fejezetéig, teljesen titokban marad a gyilkos kiléte - legalábbis én, mint olvasó egészen a könyv végéig nem jöttem rá magamtól, ki is a gyilkos. A nyomozás során végig keresnek valakit, van egy elképzelt kép a fejükben arról, hogy milyen is lehet a tettes külső adottságait, illetve személyiségét tekintve, viszont a könyv végére egy lenyűgöző csavarral, szinte kirántja az író az olvasó lába alól a talajt, amikor ténylegesen elárulja, ki is mozgatta a háttérben a szálakat. Az ilyen típusú történeteknél, olvasóként mi is együtt izgulhatunk a főszereplővel, hogy végre megtudhassuk és szembe nézhessünk azzal, ki az, aki végig kétségek között tartott bennünket a történet során.
Helen Fields könyve ezzel teljesen szembe megy, mivel a gyilkos kiléte már az első fejezetek során ismertté válik, és végig tudjuk, ki is az, aki elköveti a szörnyű bűncselekmények sorozatát. Tisztában vagyunk azzal, mi a neve, milyen a jelleme, hol dolgozik, milyen kapcsolatban áll a főbb- és mellékszereplőkkel, mi az indítéka, milyen módszerekkel dolgozik, s hogy miképpen hajtja végre a gyilkosságokat. Ami megfűszerezi ennek a jellegét, vagy titokzatosságot csempész bele, hogy a gyilkos karakterébe bújva nem mindent árul el az író. Vannak olyan mozzanatok, amelyeket a nyomozók által tudhatunk meg, és ezek, mint apró kis puzzle darabkák, végül szépen beleilleszkednek a gyilkos által látott és megismert jelenetekbe. Ilyen mozzanat például, hogy a gyilkos szemszögén keresztül egyszer sem esik szó arról, miképpen ejti foglyul az áldozatait, viszont a nyomozás során kiderül, milyen eszközt, illetve módszert alkalmazott és így máris érthetővé válik néhány apróság, amely a gyilkos szemszögénél olvasva nem volt kellően konkrét, vagy tiszta. Ennek a kettőssége bámulatosan végig kíséri a történetet, így nem mondhatjuk azt, hogy felesleges végig követni a nyomozás eseményeit, mivel úgy is tisztában vagyunk a gyilkossal. A két szál folyamatosan kiegészíti egymást, és izgalmas látni, hogy a kezdetektől kezdve, végül hogyan ér össze ez a két útvonal, a gyilkos ténykedése és a nyomozás folyamata.
Mindkét megoldásnak megvan a maga zsenialitása: az egyiknél nagyon okosan kell irányítanunk az eseményeket, hogy az olvasó ne jöjjön rá idő előtt arra, ki is a tettes, míg a másik esetében fenn kell tartani a figyelmet és a kíváncsiságot, hogy olvasóként izgatottan várjuk annak pillanatát, mikor jönnek rá a nyomozók, hogy a gyilkos végig ott volt a követlen közelükben.
* * * A bűn mértéke * * *
Testi- és lelki fájdalom különbsége
A legnyomasztóbb témát hagytam a végére, amely szerintem még inkább kiélezi annak fogalmát, hogy mi fájdalmasabb vagy épp elviselhetőbb: ha testileg, vagy ha lelkileg kínozzák az embert? Liz Lawler könyvében határozottan az utóbbi van jelen. A könyv során tényleges, fizikai bántalmazásra talán a könyv végén van szó, ez is szerepet kap, viszont a könyv egészét tekintve sokkal nagyobb mértékben van jelen az, amikor az embert lelkileg törik meg és az elméjét kergetik őrületbe. Talán, ezt még ötletesebb húzásnak találom, mint mikor testileg bántalmazzák az embert, hiszen a test idővel képes meggyógyulni, regenerálódni, de az emlékek legtöbbször élete végéig kísérthetik az embert.
Helen Fields könyve szintén hoz példát a lelki megtörtségre, viszont a gyilkos sokkal több fizikai bántalmazással kapcsolatos tettet hajt végre, hogy ezt érezzem döntőbbnek ennek a könyvnek az esetében. Borzalmas dolgokat visz véghez, melyeknek a súlyát ő egyáltalán nem érzi, mondhatjuk úgy is, hogy érzelmileg teljesen immúnis és képtelen átérezni, milyen szenvedésnek teszi ki az áldozatait. Az ő esetében ez a fajta elvetemültség a félelmetes, hogy semmilyen bántalmazástól nem riad vissza, sőt... ez az, ami őt a végletekig elégedettséggel tölt el. Mindkét "szörnyeteg típusnak" megvan a maga félelmetessége. Ami szerintem fontos, legyen szó bármelyik megoldás alkalmazásáról, hogy sose legyünk túl félénkek és sose tegyük fel magunkban azt a kérdést, hogy "ez már nem sok?" Az olvasóval fontos elhitetni, hogy a tettes képes bármeddig elmenni. Persze, lehet az a célunk, hogy mondjuk a tettes karakterét megfordítsuk idővel, esetleg a megbánásig vezessük, hiszen vannak ilyen történetek is, ellenben ha egy valódi, ízig-vérig vérszomjas, kegyetlen elkövetőt akarunk megalkotni, nem ismerhetjük azt a szót, hogy könyörület.
* * *
Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést! Remélem, hogy tetszett és tudtál belőle töltekezni. Ha van hozzáfűznivalód, meglátásod, amellyel szívesen kiegészítenéd a leírtakat, örömmel látom a hozzászólásod!
Nincsenek megjegyzések: