Stephanie Garber - Legendary és Finale

Egy összetört szív.

Egy megfizetendő adósság.

Egy vérre menő játék.

Donatella Dragna a Caraval varázslatos világában végleg megszabadult zsarnok apjától, és a nővérét, Scarlettet is megmentette egy baljós házasságtól. Lenne mit ünnepelnie a Dragna-lányoknak – de Tella még nem szabad. Még a játék előtt, végső kétségbeesésében egyezséget kötött egy bűnözővel, és most olyasmivel tartozik neki, amit eddig soha senki nem tudott megszerezni. Ki kell derítenie a Caraval mester, Legend valódi nevét! Erre csak egyetlenegy esélye van: ha megnyeri a Caravalt. Tella tehát második alkalommal is beleveti magát a legendás versengésbe, és ezzel keresztezi egy gyilkos trónörökös útját, belebonyolódik egy elátkozott szerelembe, valamint a titkok kusza hálójába… amivel bajba sodorja Scarlettet is. A Caraval mindig is bátorságot, ravaszságot és áldozatokat követelt. Ám ezúttal még többet kér a játék: ha Tella nem tudja teljesíteni, amit az alkuban ígért, és nem szolgáltatja ki Legend igazi nevét, mindent elveszít – talán még az életét is. De ha nyer, Legend meghal, és a Caraval örökre megsemmisül. Isten hozott újra a Caravalban… a játék még csak most kezdődik igazán!

Rég volt már arra példa, hogy egy történet ennyire magával ragadjon és lenyűgözzön, s mégis, Stephanie Garbernek sikerült meglepnie, mert a Caraval utáni további két kötet teljességgel elvarázsolt, akárcsak az első rész, amit úgy hittem, nem lehet felülmúlni. Ami leginkább tetszett számomra a Caraval világában, hogy bár több történethez is lehet hasonlítani egy-egy vonását vagy tulajdonságát, összességében páratlan és egyetlen más, előzőleg olvasott történettel sem mérhető össze. Mint minden történetben, itt is vannak mozzanatok, apróbb történések, amelyekre igen, talán más könyvben is sor került már, viszont úgy, ahogyan a Caraval trilógiában történt, úgy egyetlen történetben sem és számomra ez jelentette az igazi varázst: az egyediség. S hogy az egyediséget tovább fokozzam, mindenképp érdemes megemlíteni a szóhasználatot és a fogalmazásmódot is, amelyre ugyancsak nem tudnék egyenrangú példát felhozni. Bámulatosan szép jelzőket és kifejezéseket használ az írónő, amelyért mindenképp dicséretet érdemel, s amely teljesen átjárja mindhárom kötet lapjait. Igényes, érzékletes, pontos és hangulatos fogalmazásmóddal él, nem túlírva a dolgokat, egyszerűen csak megragadva azokat a szavakat, amelyek kellő pontossággal ábrázolják az adott helyszínt és látványt. Már csak emiatt is érdemes szerintem elmerülni a történetben, mert olvasóként minduntalan, akaratlanul is ízlelgetni kezdjük a szavakat olvasás során, valódi csemege.

Mielőtt megvettem volna a Legendaryt, majd a Finale kötetet, alaposan utánaolvastam a véleményeknek, kinek mennyire tetszett, mi a benyomása a trilógia egészéről, és eléggé megosztó véleményezésekbe ütköztem. Volt, akinek még jobban bejött a folytatás, mint maga az első kötet és mindennel elégedett volt a történet során, míg más nem érezte annyira erősnek a második kötetet, mint az elsőt, a harmadikat pedig egyszerűen már nem szerette, mert nem hozta azt a fajta erősséget és varázslatosságot, mint a Caraval. Az utóbbi véleménytípusok miatt kicsit félve kezdtem bele az olvasásba, mert semmiképp sem akartam csalódni, viszont biztos voltam abban is, hogy mások véleménye helyett a sajátomat kell megtalálnom, melyhez egyetlen megoldás létezik csupán: el kell olvasnom a könyvet.

Anélkül, hogy túl sok mindent vagy éppenséggel kulcsfontosságú történéseket árulnék el a történetből, csak röviden szeretnék végigmenni a fontosabb tudnivalókon, melyekre már a Caraval során is fény derült, s amelyekkel kapcsolatban még izgalmasabb volt a folytatásra való várakozás. Az első történet ugye egy lebilincselő és fordulatokkal teli játékkal ért véget, melyet Scarlett szemszögén követhettünk végig, s melynek tétje a húga, Tella volt. Mint ahogyan arra a könyv is felhívja a figyelmet, a játék során minden csupán szemfényvesztés és nem minden az, aminek látszik, ennek fontosságára viszont én is csak a könyv végén jöttem rá, mivel addig tényleg voltak olyan események, amelyek inkább valóságosnak tűntek, mintsem megjátszott színjátéknak, melyben mindenki beavatott szereplő, kivéve Scarlettet. Annyira csavarosan és ügyesen alkotta meg az írónő az eseményeket, hogy olvasóként én sem tudtam mindig megkülönböztetni az igazságot a látszattól. Ez a hangulat a második kötetben is jelen volt, talán még inkább, és attól volt varázslatos, hogy minden egyes mondat, gondolat vagy történés megkérdőjelezhetővé vált, bármennyire is tűnt valóságosnak, vagy épp kézzelfoghatónak. Ez viszont cseppet sem negatívumként volt jelen a történetben, valahogy elfogadható volt éppen amiatt, mert a játékról köztudott, hogy így működik, ez a mozgatórugója, s éppen ezért valahogy teljesen helyénvaló is annak ellenére, hogy sok helyzetben jól jönne, ha tudatában lehetnénk az igazságnak. Tella valahogy ennek a kettősségnek a határán egyensúlyozik a második kötet során, végig átjárja ez a fajta édes-keserű érzés a sorokat, és engem személy szerint sokkal jobban magával sodort a történet, mint a Caravalban. Azt hittem, nem lehet felülmúlni az eseményeket, de aztán rá kellett jönnöm, hogy bőven van még titok és érdekesség a felszín alatt, amely felfedezésre vár, s ezt csak még jobban megerősítette bennem a harmadik kötet, amely gyönyörűen feltette a pontot arra a bizonyos I-re, tehát az egész trilógiára.

 

S ha már a második kötetnél és Legendarynél tartunk, elképesztő izgatottsággal vártam, hogy végre lehulljon a lepel és fény derüljön Legend személyére, hogy ki is mozgatja a szálakat a háttérben, ki is ez a titokzatos figura, aki végig jelen van a történet során, és mégsem láthatjuk teljes valójában. Arról voltak sejtéseim, hogy valószínűleg egy olyan karakter lesz Legend, aki végig úgymond a színpadon volt és aktív szereplőként volt jelent, viszont teljességgel senkivel kapcsolatban sem volt előérzetem, hogy melyik szereplő is lehet a játékmester. Ahogyan el tudtam képzelni az egyikről, úgy a másikról is, és szerintem ezt nagyon bravúrosan megoldotta az írónő, hogy az utolsó percekig egyáltalán nem volt egyértelmű vagy kitalálható a személye. Persze, utólag már másképp tekintettem bizonyos történésekre és egyértelművé vált, hogy tényleg... rájöhettem volna, hiszen annyira kézenfekvő volt, viszont akkor sem csalódtam volna, ha egy teljesen más szereplővel kapcsolatban derül ki ugyanez, s pont ez benne a zseniális... hogy a rejtélyesség, a titokzatosság és a varázslat mindent lehetővé tesz a történetben.

Egy szerelem, amelyért megéri küzdeni.

Egy álom, amelyért megéri meghalni.

Egy befejezés, amelyre megérte várni.

Két hónap telt el a legutóbbi Caraval befejezése óta. Két hónapja, hogy a Fátumok kiszabadultak egy elvarázsolt kártyapakliból, két hónapja, hogy Legend bejelentette igényét a trónra, és két hónapja, hogy Tella rájött: a fiú, akibe beleszeretett valójában nem létezik. Amikor életek, birodalmak és szívek sorsa múlik rajta, Tellának el kell döntenie, hogy megbízik-e Legendben, vagy régi ellenségeként kezeli. Miután rábukkan egy titokra, amely fenekestül felforgatja az életét, Scarlettnek képessé kell válnia a lehetetlenre. Legendnek pedig meg kell hoznia egy döntést, amely örökre megváltoztathatja. A Caraval véget ért, de minden idők legnagyobb játéka még csak most kezdődik. Ezúttal nincsenek nézők – csak nyertesek vagy vesztesek.

A harmadik történet kapcsán sok helyen olvastam, hogy több olvasó is hiányolta a játék jelleget, mivel ebben a kötetben már nem került sor tényleges játékra, inkább a második kötet eseményeinek folytatását követhettük nyomon, bár én nem bántam, nekem így is nagyon magával ragadó és lendületes volt a történet. Aminek örültem, hogy a Caraval és a Legendary után most már két szemszögből olvashattam a történetet, hol Scarlett, hol Tella elbeszélésével attól függően, kinek a szemszögéből volt előnyösebb vagy érdekesebb haladni a történettel. Nagyon vártam a harmadik kötet eseményeit, hiszen trilógia révén a befejező kötetről volt szó, így olvasóként számítottam rá, hogy ebben a kötetben jó pár elvarratlan szár lezárásra talán, amely az előző két kötetben nem nyert megoldást és szerencsére, az írónő teljesítette is az elvártakat, szerintem remekül lezárt minden kérdést, ami megválaszolásra várt a történet során. Sokkal jobban kirajzolódott Jacks karaktere, akit a második kötetben nem igazán nőtt a szívemhez, viszont a harmadik kötetben a rossznak mondható tulajdonságai ellenére is megfogott és tudtam vele azonosulni, vagy legalábbis megértettem a jellemét. Tetszett, mint karakter és színesített a jelenléte a történeten. Bár a második és harmadik kötetben egyaránt kevesebb szerep jutott Scarlettnek és Juliannek, végig átjárta a történetet a kettejük kapcsolata, valahogy beleivódott a szavakba, az egyes jelenetek mozzanataiba és ott lüktetett az őket összefűző kapocs, ami szerintem hihetetlenül széppé tette az ő történetüket. A második, illetve a harmadik kötetben már sokkal inkább Tellát éreztem főszereplőnek, mintsem a nővérét, viszont az első kötetben megismert páros, Scarlett és Julian ugyanolyan jelentőségteljes maradt és örülök, hogy ez nem vesztett a fontosságából.

Ami viszont Tellát és Legendet illeti, nekem abszolút kedvencemmé vált az ő párosuk, minden viszontagság és ellentmondás ellenére. A szívemhez nőttek, leginkább Legend, mint karakter, nagyon tetszett az ő személyisége, jelentősége a történetben, amelyet Tella szerintem remekül kiegészített, mint női karakter. Egyedül, amit hiányoltam, hogy bár olvashatnám még a történetet vagy valamiféleképpen bele lehetne pillantani a jövő eseményeibe, hogy mi lesz a szereplőkkel a későbbiekben, de talán pont ez a lebegő befejezés tette különlegessé a Caraval egészét, hogy az olvasó képzeletére van bízva, milyen sorsot érez bele a történetbe a szereplőkkel kapcsolatban.

 

Az biztos, mindenféle negatív gondolat nélkül, hogy a második kötet és majd a harmadik kötet hangulata is merőben más, mint az elsőé. Ugyanaz a világ, ugyanaz a varázslatosság, viszont mindháromnak van egyfajta egyedi arculata, mely szerintem annak köszönhető - az én véleményem szerint legalábbis -, hogy mindhárom könyv eseményeit más-más karakter szemszögéből követhetjük végig. Az első kötetben Scarlett jelleme és személyisége sokkal testhezállóbb, olvasóként könnyedén tudunk azonosulni a gondolataival, érzéseivel, és éppen emiatt tetszetősebb és szerethetőbb az első történet a másodikkal ellentétben, ahol húga, Tella kapja a főszerepet, akit az első kötet során nem éppen a legszimpatikusabb karakternek ismerhettünk meg. A Legendary eseményeit Tellával kézen fogva követhetjük nyomon, amellyel kapcsolatban olvastam hideget és meleget, viszont a történet végére érve le tudtam vonni a következtetést, miszerint Tella egyáltalán nem rossz vagy unszimpatikus karakter. Egyszerűen csak, az első kötet során Scarlett szemén, az ő általa megélt Caravalon keresztül tapasztalhattuk meg Tella jellemét, ami egyetlen arculata vagy árnyalata volt mindannak, ami ő valójában. Nekem kifejezetten kedvelhetővé vált a második kötetben, ahol ténylegesen az ő gondolatain keresztül láthattam az események láncolatát és egyáltalán nem éreztem, hogy nővérével szemben ő kevésbé lenne szerethető.

* * *

Nekem elképesztően tetszett a történet és a Caraval világa, ahogyan azt Stephanie Garber megálmodta, minden elismerésem, hogy ilyen ötletességgel és határtalan képzelőerővel meg tudta alkotni ezt a nagyszerű történetet. Ha szereted a fantasy világát, a varázslatosságot, a fordulatokban gazdag történeteket, melyet még a romantika is megfűszerez, akkor ezt a történetet mindenképp el kell olvasnod! Nem felejted, nem ereszt és alig várod majd, hogy újraolvasd!