Julie jó ideje nem hisz már a tündérmesékben. Egy szupermarketben pénztáros, és egyedül neveli kisfiát, az óvodás Lulut, aki az egyetlen fénysugár az életében. Egy szürke, borongós napon aztán nagyot fordul vele a világ: a jómódú, középkorú Paul aki nemrég vetett véget kiüresedett házasságának nagylelkűen meghívja őt kisfiával együtt tengerparti házába, Bretagne-ba. Velük tart Paul fia, Jérôme is, a kissé kiégett orvos, akinek a felesége pár héttel korábban lett öngyilkos. A kis Lulunek köszönhetően a három felnőtt életébe lassan visszatér a vidámság és az optimizmus. Hazafelé azonban beléjük rohan egy autó. Agnès Ledig történeteinek legdrámaibb epizódjaiba is képes reményt és humort csempészni. Az Egy lépés a boldogság hol könnyeket csal az ember szemébe, hol nevetésre, az élettel való megbékélésre késztet.
Egy szerencsés véletlen folytán találtam rá a könyvre. Nem ajánlotta senki, még csak nem is hallottam róla korábban, egyszerűen csak valami könnyed olvasmányra vágytam és szimpatikus volt a borítója, valamint a tartalma alapján. A véleményeknek azért utánanéztem molyon, hogy milyen értékeléseket kapott és tekintve a pozitív visszajelzéseket úgy döntöttem, belevágok.
Az ismertető szerint adott nekünk Julie, mint a történet főszereplője, aki egyedül neveli kisfiát, Lulut. Eléggé magának való személyiség, és bár nagyon is fiatal, nem igazán jár társaságba, nem nagyon vágyik emberek közé, bőven elég számára kisfia társasága, aki mindennél fontosabb Julie-nak.
Egy teljesen átlagos napon csöppenünk bele a történetbe, Julie megszokottan végzi munkahelyi feladatait, amikor egy nap Paul fizet a kasszájánál és ezzel kezdetét veszi egy lebilincselő, magával ragadó utazás. Olvasóként, eleinte én sem tudtam hová tenni Paul személyiségét és a könyv elolvasása után talán ugyanúgy éreztem magam, mint Julie: kicsit szégyenkezve, zavartan. Paul olyan kedvességgel és törődéssel fordul a lány felé, amelyben első olvasásra talán hátsó szándékot sejtene az ember, hiszen a való életben sem tudhatjuk, ki igazán jó ember és kiben van rosszindulat. Tisztelet a kivételnek, de manapság többet csalódik az ember kellemetlenül, mint kellemesen és nagyon ritka, amikor valaki csupán azért kedves, mert megteheti és nem azért, mert haszna is származik belőle. Sajnos vagy nem sajnos, ilyen világot élünk. Mindennek ára van, mindenért úgy érezzük, tartozunk és hihetetlennek tűnik, amikor néha viszonzást nem váró kedvességet tapasztalunk. Sokkal több ilyen pillanatra lenne szükség az életben. Többször jót tenni és elfogadni mások jóságát.
Paul személyisége talán pont erre hívja fel a figyelmet: mennyire jó adni és látni a másik örömét, mennyire csodálatos boldoggá tenni a másikat és egyszerűen csak sütkérezni a mosolyában. Mindez eleinte Julie számára is újszerű, egyrészt végtelenül hálás Paul gesztusaiért, másrészt benne motoszkál a kétely, hogy megérdemli-e ezt a jóságot és szeretetet, amit a férfi oly bőkezűen nyújt felé. Mindenki érdemes a szeretetre és a jóságra, ezt nem lehet mérni, hogy alkalmas-e rá valaki vagy sem. Julie is megérdemli és mindenki más is, csak egyszerűen azt felejtettük el, hogyan fogadjuk el, vagy miképpen legyünk nyitottak rá. Olykor tényleg elég egy egyszerű, szeretetteljes köszönöm. Ez is egy olyan szó, amit többször kellene mondanunk és hálaként elfogadnunk.
Visszakanyarodva a történet menetéhez, Paul egy hirtelen ötlettől vezérelve elhívja Julie-t és fiát, Lulu-t, hogy töltsék vele és a fiával a hétvégét a tengerparti házukban. Julie eleinte vonakodik és nemet akar mondani, de végül Lulu miatt igent mond. Ki tudja, mikor lesz lehetőségük tengert látni és egyáltalán ilyen utazásban részt venniük? A kalandvágy és a kíváncsiság egyszerűen felülkerekedik az ésszerű érveken, továbbá Paul kedvessége és törődése olyan érzéssel tölti el, mint egy reménysugár, amelybe érdemes kapaszkodni még akkor is, ha teljes képtelenségnek tűnik, hogy egy idegen ilyen önzetlenséggel vegye pártfogásába őt és fiát.
Kettejük mellett megismerjük még Jérôme-t is, Paul fiát, aki orvosként dolgozik és eléggé kiüresedettnek érzi az életét, valamint a hivatását is, miután képtelen feldolgozni a felesége halálát. A gyász akaratlanul is beszivárog élete minden területére, képtelen megfelelően ellátni a betegeit, nem találja helyét az életben és talán ez az utazás, épp a legjobbkor jön még akkor is, ha eleinte semmi kedve az édesapjával, egy teljesen ismeretlen nővel, valamint annak a fiával tölteni a hétvégét. Eléggé érdekes négyes az övék, viszont a napok elteltével szépen összerázódnak. Mint általában a legtöbb történetben, Jérôme fájdalmára Lulu jelenti majd a gyógyírt, csupaszív gyermeki lénye, amely bármilyen jéggé fagyott szívet képes felolvasztani, így idővel Jérôme is változik, jobb emberré válik vagy talán azzá, aki mindig is volt. Julie pedig végre megtapasztalhatja, milyen egy családtagnak lenni, még ha nincs is közöttük vérségi kötelék. Paul sok mindenre megtanítja a történet során Julie-t. Hogyan legyen bátor, nyitott a világra és az emberekre, hogy higgyen az emberi jóságban és abban, hogy mások olyannak fogadják el és úgy szeretik, ahogyan van. Nem kell ehhez megváltoznia vagy másnak lennie. Paul, mint karakter befészkelte magát a szívembe. Megható volt tapasztalni az önzetlenségét, a törődését, ahogyan lányaként gondoskodott Julie-ról és a fiáról, mindenféle elvárás nélkül. Példaértékű jellem az övé.
„Az élet olyan könnyű, mint egy madártoll, ha a fuvallatot, amely tovasodorja, szeretet és gyöngédség hajtja…”
A történet ekkor válik igazán izgalmassá és szívbe markolóvá, amelyről nem szeretnék bővebben semmit sem elárulni, hiszen ha az eddig olvasottak felkeltették az érdeklődésed, szerintem jobb, ha te fedezed fel mindazt, amit a történet még tartogat. Annyi bizonyos, amint az a tartalomból is kiderül, hogy baleset történik a hazafelé vezető úton, és innentől kezdve sok minden megkérdőjelezhetővé válik. Mi a sors és mi a véletlen? Képes begyógyulni egy összetört szív? Létezik második esély?
Rég olvastam ennyire megindító, csupaszív történetet! Amikor elolvastam a tartalmat, nem igazán tudtam, mire számítsak vagy hogy mit tartogat számomra a történet. Az biztos, hogy nem azt, amit vártam – annál valami sokkal többet adott. Keserédes érzés volt bennem a végén. Sokszor nevettem, néha könnybe lábadt a szemem, olykor eltöprengtem, gyakran elmosolyodtam egy-két gondolaton. Tagadhatatlanul belopta magát a szívembe a könyv. Maga a történet, a szereplők, minden kis megmosolyogtató és szívszorító csodájával együtt. Felejthetetlen olvasmány marad számomra!
Nincsenek megjegyzések: