Gyakran vannak az írásban olyan kérdések, amelyekre még keresem a választ vagy azt hiszem, hogy korábban megtaláltam, és akkor meglepetten tapasztalom, hogy fehér falakba ütközöm, az üres papíromba, amelyre még egy szót sem sikerült leírnom. Sokszor tévedünk. Tévedünk abban a dologban, hogy úgy gondoljunk, már minden tudunk valamiről, amiről valójában semmit sem. Ez legtöbbször, véleményem szerint akkor fordul elő, amikor egy tőlünk teljesen idegen témába fogunk. Legyen ez egy tíz évvel ezelőtt játszódó cselekmény vagy egy jövőbeli esemény, amelynek a megírását kénytelenek vagyunk a fantáziánkra bízni, hiszen a jövőről annyit tudunk, mint a holnapunkról: valójában semmit. Eltervezhetjük, beoszthatjuk az időnket, viszont ennek ellenére is relatív marad. Képlékeny és bizonytalan. Tudhatom, hogy tényleg úgy fognak történni az események, mint ahogyan elgondolom? Nem. Nem tudhatom. Ahogyan azt sem, hogy amit az írásomról gondolok az igaz, vagy csak a képzeletem szüleménye.
A tudás legnagyobb ellensége nem a tudatlanság, hanem a tudás illúziója.
Amikor ezt a mondatot elolvastam, mintha kicsit megállt volna körülöttem a világ és egyszerre vált minden sötétebbé, valamint világosabbá. Mintha eddig a sötétben tapogatóztam volna és bár még kicsit mindig a sötétben ülök, már látom a kulcslyukon átszivárgó fényt. Eddig az ihlethiányt tartottam a legnagyobb átoknak, most pedig van valami, ami még a félelemtől való félelemnél is nagyobb mumussá nőtte ki magát bennem: a tudás hiányának nemtudása. Persze, vannak tényleges ihlethiányos időszakok, amikor egy átlagos, általunk már kellően kitaposott ösvényen haladva elveszítjük a történet fonalát, de ez adódhat abból, hogy éppen egy stresszes időszakban vagyunk vagy nem dolgoztuk ki kellően a történetet előzetesen, mielőtt papírt és tollat ragadtunk volna. Vannak problémák, melyekért nem mi vagyunk a felelősek. Ilyen az élet. Egyszer fent, egyszer lent. Ellenben mi van akkor, ha az ihlet hiánya igenis, belőlünk fakadó probléma, pontosan amiatt, mert nem ismertük fel a tudásunk hiányát? Azt hisszük, hogy tudunk valamiről valamit, ami vagy nem elég, vagy valójában semmi sem, vagy éppen téves.
S ilyenkor kapcsolódik be bennünk az a bizonyos gomb, amire vagy hallgatunk, vagy becsukjuk fülünket-szemünket és haladunk tovább. Nem tanácsolom a második lehetőséget, mert ha a saját vészjelzésünket is figyelmen kívül hagyjuk, akkor olyan károkat okozunk az írói tevékenységünkben, amelyeket később még nehezebb lesz kiküszöbölni. Ez pedig az átverés problémája. Az életben számtalan helyzetben állítunk valótlant mások előtt, ami már eleve önmagunk megtévesztése, viszont átverni saját magunkat valamiben és elhinni, hogy valami az, aminek szeretnénk, a legnagyobb hazugságok egyike. Az írásban is vannak ilyen pillanatok, amikor egy-egy író munkája láttán érzem, hogy mindez nem az ő stílusa, talán még jól sem érzi magát benne, és mégis ezzel foglalkozik, mert úgy érzi, hogy neki ezzel kell foglalkoznia. Az írás valamiféle trend lett az évek során. Írok, mert menő írni. Írok, mert mások is írnak. Írok, mert ezzel felmutathatok valamit, amit talán más nem. Írok, mert a barátom vagy barátnőm is ír. Blogolok, hogy elmondhassam, vezetek egy oldalt. Írok, mert írni könnyű. Írok, mert az olvasóim ezt akarják. Írok, mert szeretném, ha egyszer kiadnák a könyvemet. Írok, mert azt mondták, jól írok. Írok egy történetet, mert írni bárki tud. Számtalan lehetőség és számtalan illúzió...
Sarkítva és eltúlozva írom mindezt, viszont a probléma gyökerét szerintem érzitek. Az írás nem kötelező dolog, ahogyan az sem, hogy kimondottan egy műfajban maradjunk, mert arról úgy gondoljuk, bejött nekünk. Az írás nem egy muszájságból fakadó tevékenység, amit az embernek akkor is csinálnia kell, ha nem jönnek a szavak. Sokszor szoktam mondani, hogy az írás akkor válik szabaddá, és akkor lehetünk képesek a minőségi alkotásra, ha szabadon kezeljük és képesek vagyunk mentesíteni magunkat az írással szemben támasztott elvárások alól. Ha nem megy az írás? Állj fel, tedd le a tollat és végy egy nagy levegőt! Senki sem fog megkövezni, elítélni vagy kevesebbnek tartani, csak mert beismered, hogy jelenleg kudarcot vallottál. S miután szembesültél a gyengeségeddel, vegyél ismét nagy levegőt és vágj neki újra! Már Hemingway is megmondta: írni annyi, minthogy leülsz a gép elé és vérzel. Írni nem egyszerű feladat és sokan annak a tudásnak az illúziójába esnek, hogy tudnak írni.
Gyakran jegyeztem már meg, hogy írni bárki tud - ahogyan erről fentebb is szó esett -, viszont nem mindegy, hogyan. S ennek a bejegyzésnek is a középpontjában számomra ez áll: az az illúzió, amelyet sokszor az írásunk köré vonunk. Lehetséges, hogy egy-egy történetet azért nem vagyunk képesek befejezni, mert nem is illeszkedik az érdeklődésünkhöz, az ízlésünkhöz és a lelkivilágunkhoz, csak szeretnénk, hogy így legyen. Ellenben, ha finomabban akarom megközelíteni a dolgot, akkor lehet, hogy egyszerűen csak nincs elegendő előzetes tudásunk a témáról vagy nem rendelkezünk elég tapasztalattal ahhoz, hogy hűen vissza tudjuk adni az érzéseket és a gondolatokat. Nehéz megtalálni azt a témát, stílust, műfajt vagy gondolathalmazt, amiben otthonosan tudunk mozogni és mégis, van ebben a dologban egy kettősség is, amit lényeges kiemelni. Bár fontos rátalálnunk a saját hangunkra és valamilyen szinten megállapodni benne, szükség van a látókörünk bővítésére is. Ha megragadunk egy általunk elképzelt és jónak vélt világban, az már önmagában stagnálást jelent, viszont mindezzel az írói tevékenységünket is lehorgonyozzuk. Szeretek úgy tekinteni az írásomra vagy ahogyan én írok, hogy van egy biztos kikötő, ahová mindig visszatérhetek annak ellenére, hogy bizonyos időközönként ismeretlen vizekre hajózok a gondolataim tengerén.
Nos, a fennköltséget nélkülözve arra szeretnék csak rávilágítani, hogy írni nem egyszerű, soha nem is lesz az és mégis, ez benne a legszebb, hogy mindig tartogat kihívásokat és merésznek kell lenni ahhoz, hogy szembenézzünk ezekkel az akadályokkal. Akkor is, ha az akadály nem mindig az ihlethiány, hanem például a tudás illúziójának tudása. Ez talán a jobbik eset: ha felismerjük, hogy tévúton járunk a történetben vagy az egész írásban, és ha van kellő kitartásunk, továbbá bátorságunk a visszaforduláshoz, akkor talán menthető, ami menthető.... vagy egy teljesen új ösvényt kell kitaposnunk ahhoz, hogy megtaláljuk az igazi önmagunkat azzal a személlyel szemben, akiről azt hittük eddig, hogy valóban ismertük. S, hogy mindez ijesztő vagy izgalmas felfedezés? Erre mindenkinek önmagában kell megtalálnia a választ.
Nincsenek megjegyzések: