Egy varázslatos sziget. Egy veszélyes feladat. Egy égető titok. Linus Baker, a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium munkatársa az agglegények csendes, magányos életét éli egy apró házban, egy kiállhatatlan macskával, az esős és szürke nagyvárosban. Feladata, hogy a kormány által fenntartott árvaházakban élő gyermekek jólétét felügyelje. Egy nap berendeli a Rendkívül Magas Felső Vezetés, hogy életbevágóan fontos és szupertitkos küldetéssel bízza meg. El kell utaznia a Marsyas-szigeten működő árvaházba, ahol hat különleges gyermek lakik: egy gnóm, egy tündér, egy sárkánymadár, egy azonosíthatatlan, zöld paca, egy alakváltó törpespicc és a hatéves Antikrisztus. Linusnak el kell nyomnia magában a félelmeit, és meg kell állapítania, mennyire veszélyesek a gyermekek önmagukra, egymásra és a világra. Az árvaház vezetője a szimpatikus és kissé rejtélyes Arthur Parnassus, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a védencei és a saját titkai biztonságban legyenek. A Ház az égszínkék tengernél elbűvölően bájos és humoros történet. Ezenkívül mesterien mesél arról, hogy mennyire foglyai vagyunk az előítéleteinknek, valamint arról, hogy az ember a legváratlanabb pillanatokban találhatja meg a helyét a világban.
Nagyon sokszor találkoztam ezzel a könyvvel az elmúlt hónap során, szinte minden második véleményezős oldalon belefutottam és érthető módon, fel is keltette a kíváncsiságom, mitől örvend ekkora sikernek? Csupa pozitív véleményt olvastam róla, így bízva mások ajánlásában én is megrendeltem és belevetettem magam… és nem csalódtam. Nem mindig, de általában, ha sok-sok elismerő véleményt olvasok egy könyvről, minden bizonnyal az én ízlésemet is eltalálja - bár akadtak már kivételek -, és szerencsére ez ennél a kötetnél sem történt másképp. Nagyon örülök, hogy most már azoknak a táborát erősítem, akik ismerik a könyvet és tudja, hogy tényleg annyira fantasztikus ez a könyv, mint ahogyan azt sokan állítják.
Bár mások véleménye kétségtelenül meggyőzött arról, hogy szeretném elolvasni ezt a történetet, a tartalom okozott bennem némi kételyt. Valóban erről szól ez a könyv? Egy gnómról, egy tündérről, egy sárkánymadárról, egy zöld pacáról, egy törpesipccről és... és az Antikrisztusról? Annyira érdekes kombinációnak hatott első olvasatra, hogy vonakodva kezdtem csak az olvasásába, mivel ilyen karakterekről, s főleg gyerekekről még életemben nem olvastam korábban. Viszont a könyv elolvasása után pontosan úgy éreztem magam, mint a főhősünk, Linus, aki előítéletekkel érkezett meg az árvaházba és azt hitte, hogy minden, amit lát, pontosan olyan, amilyennek mutatja magát és nem több, vagy nem is érdemes többet tudni róla. Volt bennem a könyv végére egy kis szégyenérzet emiatt, viszont a könyv talán pont erre próbálja felhívni az olvasó figyelmét: nem minden csak annyi, amennyit látunk belőle. Több annál, részletgazdagabb, színesebb és izgalmasabb.
Linus Baker eléggé magánakvaló személyiség, teljesen elégedett az életével, a munkájával, a feladatával és ha nem is boldogan, de nem boldogtalanul éli mindennapjait macskája társaságában. Munkáját kiválóan végzi, sosincs probléma vele, teljesen hétköznapi, már-már szürke egyéniség, akire nem figyel senki és, ha mindezzel nem is teljesen elégedett, már megbarátkozott a gondolattal, hogy ennyivel érje be. A fordulat akkor következik be az életébe, amikor a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium (MIFM) Rendkívül Magas Felső Vezetés nevezetű osztálya magához hívatja, minden előzetes tájékoztatás és informálás nélkül. Linus nem igazán érti a helyzetet, fél, hogy esetleg elbocsájtják vagy vétett valamit a legutóbbi árvaház ellenőrzése után leadott jelentésében. Mint kiderül, a Rendkívül Magas Felső Vezetés nagyon is meg van elégedve Linus Baker munkájával, mégpedig olyannyira, hogy egy négyes fokozatú, szigorúan titkos küldetést kap megbízásul. A Marsyas-szigeten működő árvaházban hat különleges gyermek él, mind-mind egyedi képességekkel rendelkezik és a Felső Vezetés szerint rendkívül veszélyesek is. Információik hiányosak az árvaházzal kapcsolatban, mivel a gyermekek nevelője, Arthur Parnassus csak röviden ad jelentést időről időre az ott történő eseményekről, így a Felső Vezetés kétségesnek látja az árvaház működésére vonatkozó létjogosultságot. Linus Baker eddigi munkája mindig arról adott tanúbizonyságot, hogy kellően objektív, képes racionálisan látni a dolgokat és jelentéseiben is törekszik a maximális őszinteségre. Ez győzi meg a Felső Vezetést annak tekintetében, hogy Linus Baker a legalkalmasabb személy a feladat teljesítésére, így felügyelőként őt küldik el a szigetre, hogy felmérje az ottani állapotokat, és hogy teljesen elfogulatlan véleménye szerint működhet-e az árvaház továbbra is vagy esetleg, bizonyos intézkedésekre van szükség a gyerekek és az ott élő lakosok védelme érdekében.
S ezzel kezdetét veszi a nagy kaland, amely Linus Baker addigi életét teljesen átformálja. Ami leginkább tetszett az ő karakterében, hogy elképesztő jellemfejlődésen megy keresztül a történet során. Mindez nem annyira meglepő megoldás, hiszen számtalan könyvben van rá példa, szinte minden főszereplőről elmondható, legyen szó akármelyik könyvről, hogy a történet végére más személyiséggé válik, mint ahogyan az első lapokon megismertük. Ez így van jól és így helyes, hiszen egy történet során rengeteg hatás éri a szereplőt, fordulatos eseményekre kerül sor, amelyek kizökkenthetik az addigi, megszokott mederből és a történet végére egy sokkal komplexebb személyt fedezhetünk fel a karakterében.
Ami viszont számomra kiemeli Linus Baker karakterét más, jellemfejlődésen átesett karakterek sokaságából, az a folyamatosság nagyszerű érzékeltetése. Sokszor van olyan érzésem egy-egy könyv során, hogy bár szükségszerű volt egy-egy karakter jellembeli előrehaladása, az nincs megfelelően kidolgozva, vagy túlságosan elhamarkodott és olyan, mintha nem lennének kellően kidolgozva az átmenetek. Érthető, hiszen az író tudja, kivé fog válni a karaktere, mi a cél és hová szeretné eljuttatni, de olykor olyan, mintha az írónak nem lenne türelme végig vezetni ezen az úton, és bár a kezdeti lépések lassúnak tűnnek, később hirtelenséggel tapasztaljuk a karakter személyiségének megváltozását, olvasóként pedig értetlenül pislogunk, mikor is került sor erre a változásra. Mikor változott meg a szereplő nézőpontja? Mi volt az a pont, amikor már másképp vélekedett, vagy érzett?
Jellemfejlődésen végig vezetni egy szereplőt nem egyszerű feladat. Nem lehet elkapkodni, siettetni vagy pontatlannak lenni. Mint ahogyan az életben sem egyik pillanatról változik meg a véleményünk valamiről, úgy a könyvekben is több, kisebb-nagyobb történésre és momentumra van szükség ahhoz, hogy valamiben megváltozzon egy karakter nézőpontja, véleménye. Ezt jelenti a részek összessége. Linus Baker jellem csodálatos változáson megy keresztül és elképesztően izgalmas végig követni az eseményeket az ő szemén keresztül, miközben a személyes tapasztalása által nem csak ő maga változik, hanem mi, olvasók is. T. J. Klune bravúrosan kivitelezi ezt a folyamatot, és teljesen átérezhetővé teszi Linus Baker karakterét, aki szürke szereplőből az egyik legszínesebb figurává növi ki magát a könyv végére. Kezdeti esetlensége, bizonytalansága és szégyenlőssége együttérzést kelt az emberben, s olvasóként végig olyan érzésem volt, hogy legszívesebben megölelgetném és hosszas bátorításba fognék, hogy végre higgyen és bízzon magában. Viszont a könyv utolsó lapjain megelevenedik előttünk az igazi Linus Baker: aki bátor, csupaszív lélek, aki kiáll az igazáért és másokért, s aki megvédi azokat, akiket szeret.
Rá kellett jönnöm, hogy mindaz, amit megtanultunk, tompítja és megszínezi azt, amit érzékelünk.
Sok véleményben olvastam, hogy ez a könyv mosolygásra késztet, hogy tele van humorral és szívet melengető pillanatokkal. Igazat kell adnom nekik. Végig volt a könyvnek egy ilyen atmoszférája onnantól kezdve, hogy Linus a szigetre érkezik és akaratlanul is átjárja az ember lelkét az a sok rejtett gondolat, ami megfogalmazódik benne olvasás során. Bár különleges képességekkel rendelkező gyerekekhez érkezik, végig ott lebeg a levegőben az a gondolat, ami minden varázslatnál és veszélynél is fontosabb: ők gyerekek. Mindegy, honnan származnak, kik a szüleik, mire képesek vagy mennyire veszélyesek, ők ugyanolyan gyerekek, mint mindenki más és nem vágynak másra, csak egy otthonra és egy szerető családra. Hovatartozásra, biztonságra van szükségük és arra, hogy szeretve érezzék magukat, továbbá, hogy kifejezhessék azt, ők mennyire képesek szeretni. Erre tanít leginkább a könyv, hogy nincs annál boldogítóbb érzés, mint szeretni és szeretve lenni, elfogadni és elfogadva lenni, támogatni a másikat, miközben érezzük, mellettünk állnak jóban és rosszban.
Imádtam a gyerekek humorát, a gyermeki lényüket, a csínytevéseiket, ahogyan minden pillanatban valami huncutságon törték a fejüket, s hogy ennek ellenére vagy éppen emiatt, élesen és tisztán látják az őket körülvevő világot, hihetetlen érzékenységgel fogadják be azt, ami körülveszi őket és, hogy sokszor többet látnak és jobban megértik a dolgokat, mint ahogyan az felnőttként sejthető lenne. Minden egyes oldalt megtöltöttek élettel és színnel.
Sok mindenre tanított ez a könyv olvasás során: elfogadásra, szeretetre, megértésre, türelemre, nyitottságra, s legfőképp arra, hogy igenis változtathatunk dolgokon, ha azok úgy kívánják és semmi sincs kőbe vésve. Minden szabályt mi alkottunk és ha ezek a szabályok érvényüket vesztik vagy kevésbé érvényesíthetők, van más járható út, minden csak rugalmasság kérdése és hogy képesek vagyunk-e félretenni az előítéleteinket és azt a belénk nevelt viselkedést, hogy csak akkor lehetünk teljesek és boldogok, ha mások elvárásai szerint élünk. Az író lebilincselően ábrázolta mindezt, miképpen változhat meg az ember véleménye valamiről pusztán azért, mert engedi, hogy a külvilág és az őt körülvevő személyek hatással legyenek rá csupán azzal, hogy szeretik, elfogadják és megértik.
Szívből ajánlom mindenkinek a könyvet elolvasásra, aki szeretne nagyokat mosolyogni, csordultig telíteni a szívét örömmel, kedvességgel és szeretettel. Csodaszép történet!
Nincsenek megjegyzések: