A döntéseink időnként meglepő utakra terelnek. Dawn mindent tud a halálról – legalábbis ebben a hitben él. Hospice-dúlaként segíti a betegeit, hogy helyrehozzák a múlt hibáit és befejezzék félbemaradt dolgaikat, hogy megbékélve léphessenek át a túlvilágba. Amikor azonban Dawn repülőgépe zuhanni kezd, és úgy hiszi, már csak pillanatok vannak hátra az életéből, maga is megdöbben, hogy nem a férje jut eszébe, hanem másvalaki. Egykori egyiptológus kollégája, Wyatt Armstrong régész. A szerencsés kimenetelű repülőgép-katasztrófa után Dawn úgy dönt, visszamegy Egyiptomba, a régészeti ásatáshoz, és megkeresi hajdani szerelmét, Wyattet, sőt, folytatja a túlvilágra vezető út első ismert térképének, a Két út könyvének kutatását. A könyv fejezeteiben Dawn két lehetséges jövője bontakozik ki egymás mellett, és mindkét jövőképben feltárulnak a rég eltemetett titkok és kételyek. Mi alakítjuk a választásainkat, vagy a választásaink alakítanak bennünket? Kik lennénk most, ha másként alakult volna az életünk?
Talán ez a második olyan könyv az életem során, amelynél kevésnek érzem az 5 csillagot. Mindig elhatározom, hogy hagyom elcsendesedni magamban az olvasottakat, de aztán mindig billentyűzetet ragadok és a pillanat hevében fogalmazom meg a véleményem – talán egy másik univerzumban így is teszek, de nem itt.
Elképesztően hatott rám ez a történet. Jobban, mint számítottam rá és másképpen, mint vártam. Rengeteg mindenről szólt, és így a végére érve nem is tudom, hogy fért el ennyi gondolat, ennyi érzelem egyetlen történetben úgy, hogy mégis tökéletes egészt alkot? A két út könyve az a történet, ami egyszerre szorítja el a torkod és csal mosolyt az arcodra. Talán ez jellemzi leginkább mindazt, amiről szól. Végig jelen van ez a kettősség-érzet, a döntések súlya vagy éppen azok hiányának terhe, mert félünk meghozni azokat vagy éppen van elég bátorságunk magunk mögött hagyni őket. S itt nem tudom, hogy pont vagy kérdőjel illene jobban a mondat végére – és épp ez a zseniális a könyvben, hogy a legbiztosabb dolgot is kétségbe vonhatóvá teszi.
Nagyon kedveltem Dawn karakterét. Olyan főszereplő, akit olvasás során szinte a barátjának érez az ember, megérti az aggodalmait, a kétségeit és vele együtt örül a boldog pillanatokban. Nagyon tetszett a vakmerősége, a kalandvágya, az önzetlensége, hogy saját maga elé helyez másokat és azok boldogságát, és nagyon szerettem az önzőségéért is, amikor végre képes megragadni a saját boldogságát még akkor is, ha ezzel fájdalmat okoz másoknak. Az élet is ilyen: néha adunk és néha elveszünk, és nem lehet úgy élni, hogy minduntalan mások elvárásai, elképzelései szerint terelgetjük az életünket. Azt az életet kell élni, amit mi akarunk, ami nekünk a legjobb és talán erre világít rá leginkább a könyv, hogy merjük beismerni önmagunk számára is, mire vágyunk. Talán nehezebb, mint hinnénk, mert sokszor párhuzamosan gondolunk arra is, hogy mit szól majd a másik, miképpen vélekedik majd róla, és úgy formáljuk a vágyainkat, azok célját, hogy pozitív visszhangra találjanak. Nem azt mondom, hogy mindenen és mindenkin át kell lépni ahhoz, hogy boldogok legyünk, de nem lehet mindig mindenkivel és mindennel törődni azért, hogy a boldogságunk keresése vagy megvalósítása közepette is az ő boldogságuknak feleljünk meg. Néha, vagy talán mindig, lehetetlenség úgy dönteni, hogy az mindenkinek jó legyen, és nem az a kérdés, hogy megtesszük-e, hanem hogy képesek vagyunk-e együtt élni a következményekkel. Gyakran túlságosan is meg akarunk felelni másoknak, de mi a helyzet a személyes elvárásokkal? Magamnak is megfelelek? Azt az életet élem, amit akarok vagy akartam? Amellett a személy mellett ébredek fel nap mint nap, aki mellett boldog vagyok? Az a munkám, amiben jól érzem magam? Ott vagyok jelen pillanatban, ahol lenni szeretnék?
Nem a szavaink vagy a gondolataink tesznek azzá, akik vagyunk, hanem a tetteink... vagy azok hiánya.
Bár Jane Austen idézet, kiválóan ráillik erre a történetre. Az egész cselekmény erre épül, hogy milyen döntéseket hozunk és hogy együtt tudunk-e élni a következményeikkel. Néha a nem-döntés is egy döntés, és olykor a megfutamodás, valaminek az elkerülése nem jelenti azt, hogy a helyesebb vagy jobb út irányába fordultunk. A jó és a helyes nem jár mindig kéz a kézben, ellenben, ha a szívünkre hallgatunk és a szerint cselekszünk, megtalálhatjuk azt az utat, ami számunkra jó és helyes egyben.
Ami nagyon tetszett még a történetben, az a szerelmi háromszög megformálása. Bár a szívem Wyatthez húzott mindvégig, teljes mértékben meg tudtam érteni Brian és Dawn kapcsolatát is, az egymáshoz való kötődésüket és ragaszkodásukat. A valóságban is gyakran van példa erre: kockázat vagy biztonság? Szenvedély vagy nyugalom? Vibrálás vagy állandóság? Kalandvágy vagy az otthon melege? Wyatt és Brian ezt a két pólust személyesítette meg és igazából, mindkettőt lehet szeretni, mindkettőben meg lehet találni az otthonunkat, a kapaszkodónkat, ahol teljesnek érezhetjük magunkat. Viszont, amire a könyv is fel szerette volna hívni a figyelmet, hogy olykor nem lehet mindkettő a miénk, legalább is nem lehetséges egyazon időben két férfiben megtalálni ezeket az érzeteket. Az élet nem ennyire fekete-fehér, és végképp nem lehet ennyire különválasztani az érzelmeket. A szívünk nem hasadhat ketté, és nem szerethetünk egyszerre két személyt ugyanolyan intenzitással. Valaki felé mindig billenni fog a mérleg. Csupán az a bökkenő, hogyha nem annak a javára dől el a mérleg serpenyője, aki mellett nap mint nap ébredünk.
Nővérem párját föl nem lelni sehol,
mindenkinél gyönyörűbb.
Orcája tüzes újesztendei csillag, h
a gazdag évet ígérve följön az égre.
Ékes erényű, bőre vakító,
tekintete szép a szemének;
méz pereg ajkáról, ha beszél,
hiábavaló szava nincsen.
Nyaka hosszú, a kebele világít,
valódi lazúrkő sűrű haja,
versenyre kel ékes arannyal a karja,
lótusznak kelyhe öt ujja.
Talán ez a leggyönyörűbb vers, amit életemben olvastam a szerelemről. Olyan finoman fejezi ki az érzelmeket, és mégis megvan benne az az elsöprő mélység, ami magával ránt. Jodi Picoult könyvét olvasva kissé szerelembe is esik az ember a szerelembe, mert annyira kézzel fogható, megragadható és átélhető.
Többen kritikaként fogalmazták meg, hogy túl sok benne a tudományos téma, sokkal jobban elmerül a témában az író, mint ahogyan azt olvasóként és laikusként be lehetne fogadni. Bár én elfogult vagyok a témával kapcsolatban, mert gyerekkoromban is rajongtam Egyiptomért, kifejezetten élveztem, hogy ennyi mindent megtudhatok az egyiptológiáról, a hagyományokról, temetkezési szokásokról, a hieroglifákról, igazi csemege volt számomra minden egyes ilyen leírás, melyet Jodi Picoultnak sikerült olyan formában tálalnia, hogy az érthető és követhető legyen. Mindent alapos magyarázattal írt körül, így egyáltalán nem éreztem, hogy azt megterhelő lenne értelmezni vagy átlátni. Pont annyira volt tudományos, amennyire kellett és ez ugyanígy igaz a kvantumfizikai vonalra is, amely szintén megjelenik a könyvben. Ez az a téma, ami talán leginkább távolt állt tőlem az olvasás során, mégis izgalmasnak és lebilincselőnek találtam, nem volt sem unalmas, sem száraz. Nagyon tetszett, hogy ilyen széles spektrumon mozog a történet, hogy ennyi témát bejár és mégsem érződött soknak egyetlen történetben megismerkedni velük vagy elmélyedni bennük.
A két út könyve számtalan témát érint: család, házasság, anyaság, szerelem, bátorság, gyász, elengedés, halál, újrakezdés, csak hogy párat említsek a sok közül. Mindegyiket olyan érzékletesen és tapintatosan járta körül, hogy még a halálról is különleges élmény volt olvasni, még ha nem is a legvidámabb téma, és furcsán érinti az embert, ha szóba kerül. Leginkább kerüljük, és nem szívesen beszélünk róla, pedig a mindennapi életünk része, a szó szoros értelmében és átvitt értelemben is. Folyamatosan elengedünk, elveszítünk valamit vagy valakit, legyen az egy pillanat, egy tárgy, egy érzés vagy egy konkrét személy, de az egész életünk egyfajta elengedés, s bár ennek része az elmúlás is, ez az egyetlen egy téma mindenkit érzékenyen érint, kortól, személytől és jellemtől függetlenül. Azt nem mondom, hogy erről cseverészni könnyebben fogok a könyv elolvasása után, viszont átformált bennem valamit a történet olyannyira, hogy ne borzongjak meg a gondolatára, hanem nyitottan és bátor szívvel tudjak szembenézni vele.
Jodi Picoult könyve gyönyörű, minden ízében! Minden gondolatát, pillanatát szerettem, még akkor is, ha néha fájdalmas volt olvasni vagy felidézett olyan emlékeket, amelyek az én életem fordulópontjai, kereszteződései voltak. Szerettem a szereplőket, minden hibájukkal, kétségükkel együtt, ami annyira elevenné és emberivé tette őket. Szerettem a tanulságát, a mondanivalóját, azt a rengeteg színt, árnyalatot, amit felsorakoztatott érzelmekben és hogy így, a könyv végére érve kicsit másképp lépek tovább a mindennapokban, mint előtte, amikor még csak egy cím volt és egy olvasatlan könyv. Szerettem, hogy visszaidézte a gyerekkorom, amikor én is egyiptológus akartam lenni, hogy visszaidézte az a lelkesedést és rajongást, amit akkor éreztem, de leginkább azért szerettem, amit tanított, amiben elgondolkodtatott és amire emlékeztetett. Hálás vagyok érte!
Nincsenek megjegyzések: