Mint halovány vércseppek,
melyek halálért vágyakoznak,
úgy ülnek a szavak ajkad ívének szegletén.
Sóhajtanak. Sóvárognak az életért.
Köd, mint fekete éji lepke,
fényt gyilkol, dühödt szárnyakon közelít,
csendet borít a néma, kietlen tájra.
Holdat űzve, felhőfátyollal takar.
Halálos rémületbe fagyott szívek,
éj-ködben testetlen lelkek bolyongása,
távoli harangszó zendül a mélyből,
keserédes lágy keringőt idézve,
kárhozott álmok kúsznak elmédbe...
melyek halálért vágyakoznak,
ajkad ívének szegletén pihenve,
mint sóvárgó, halovány vércseppek.
Nincsenek megjegyzések: