Hosszú az út, mi előtted áll,
s előbb-utóbb minden eltávolodik.
A messzeségbe vész
és már integetni is késő.
Elment. Nem látod többé.
Holott eleinte többet reméltél...
vártál, féltél, szerettél.
Szólni is késő, sikításod elhal,
a levegőt markolod, elillan...
ujjaid reszketnek a fagyban.
Látod még halvány alakját.
Ott van. Előtted jár.
Lelked nyújtod felé... hátra sem pillant.
Elengedett. Felejteni kész.
Semmit sem ér.
Didergő csipkedér sóhajod.
Szíved zakatol,
lélegzeted szaggat,
elakad, levegőbe kapaszkodik...
fojtogat.
Könnyeid ott ülnek, torkod tornácán,
lelkeden a súly elnehezül.
Megpihen.
Kín-barázdákkal tarkítja lelked a fájdalom,
ha szívedet adod más szívéért,
s cserébe üres kézzel távozol...
túlcsordult szívedért.
Kár szeretni.
Más szeretetéért remélni.
Kár szeretve lenni,
hamis ígéretekbe kapaszkodva
emberlétünk pillanataiban,
minden kétségbeesett rezdülésre
dobbanni és érezni...
ha az üresen cseng.
Ki ne mondd!
Gondold, mielőtt lelked adnád,
majd visszalopnád féreg-gyáván
meggondolatlanságod cáfolásáért,
szívbe taposva, törve, zúzva,
csak mert Te képtelen voltál...
tudod te, mire.
Úgy... semmit sem ér.
Nincsenek megjegyzések: