Lágyan hull, mint hópehely,
cseresznye menny-fehér virága,
édes-keserű dallamként játszik a szélben,
majd tinta-égből harmat csöppen,
s éj feketén tündököl szemedben.
Mint árny-lepel hull csendes vizekre,
lelkednek égi-altatót énekelve,
tóparti hárfa-nádas, szélben hajladozva
táncol álmok képzet-mezejére,
hol karjaival melengeti megfáradt szívedet.
Lelked, mint fény röppen magasba,
messzeség színű távol-világok felé,
behunyt szemmel emelkedsz, repülsz
a végeláthatatlan felhőtenger fölé...
Ragyogó fényár, mi körülvesz,
átjár, benned él, lelkedben érzed,
s igaz hittel őrzöd emlékét életednek,
hol szeretve szerettél egykoron... oly régen.
Nincsenek megjegyzések: