Bordaketrecedbe zárt szíved dübörög,
zakatol, csapong, mint kalitkába zárt madár,
szárnyalna, ívelne lelked sötétlő egén,
mint láthatatlan, lángra lobbanó villanás.
A rácsok fölé magasodnak, mint kopár fák csontujjai...
s féltve őrzik eltévedt, remegő rabjukat,
markukban tartva, szorítva... test és lélek megbicsaklik.
Késő már az akarat, elvesztett remények sóhajai
visszhangként peregnek vissza az ízes-húsos falakról,
s némán szenvedsz, sikolyod nem hallja senki más,
szárnyaid megdermednek, tested zuhanni kényszerül...
Oda már az élet... elengedett a világ.
Nincsenek megjegyzések: