Beidegződések

Sokszor megfordul az ember fejében, hogy mit gondolhat majd ugyanezen a napon, ugyanebben az órában, mondjuk három év múlva? A jövő egy érdekes és megfoghatatlan dolog, amit még nem sikerült az irányítsunk alá vennünk, annyi minden mással ellentétben. Ezt még tisztán hagytuk. Érintetlenül és pont emiatt a legnehezebb elképzelnünk, mit is rejteget előlünk. A másik, ellentétes dolog viszont az, amikor elmerengünk évekkel ezelőtti pillanatokon. "Ha akkor tudtam volna azt, amit most, talán nem úgy cselekszem" és sorolni lehetne a klisészövegeket, amelyek csak arra szolgálnak, hogy a lelkiismeretünket mentsük... a múlt ugyanolyan rejtélyes dolog, mint a jövő, hiába ismerjük és léptünk tovább rajta. Az én életemben visszatekintve, öt év volt meghatározó. Persze, előtte is biztosan voltak olyan történések, amelyek lényegesek és talán kiemelkedőek, de a mai nap öt évet láttat velem. Öt évet pörget le a szemem előtt és egyrészt elkeserít, másrészt megmosolyogtat, hogy ami öt éve valami nagyszerűnek bizonyult, ma már nem az életem része annak ellenére sem, hogy vannak az életemben olyan csomópontok, amikor a szálak újra összefutnak azzal a múlt-alakkal. Furcsa az élet... kiszámíthatatlan és nincs is rá valahogyan egyszerű és reális magyarázat, hogy bizonyos dolgok, miért is történnek meg benne. Miért van az, hogy emberek jönnek, mennek, belépnek, majd tovább lépnek az életünkből? Miért csöppennek bele, és miért nem maradnak ki olyan egyszerűen, ahogyan eltűntek? 

Ezek a meghatározó pillanatok. Hiába keressük rájuk a választ, hogy miért nem maradtak ki, nem tehették. Nem lehet. Nem mondom, hogy mindennek értelme van, ami történik, mert igazán annak sincs értelme, ha én most egyszerűen felállok, majd visszahuppanok a helyemre. Nincs minden kőbe vésve és elrendelve, így azon események száma is vészesen kevés, amelyek okkal következtek be és meghatározó jelleggel bírnak a jövőnk vagy a jelenünk felett. Nem tudom, hány ilyen esemény létezik. Nem tartom számon és kétlem, hogy mindre képes lennék emlékezni és megmondani. Viszont egyről kimondottan tudok és valahogy, hálás vagyok az egészért, bármennyi fájdalmat is okozott. Most már nem fáj, és nem úgy emlékszem vissza az egészre, mint mondjuk két évvel ezelőtt. Akkor rémes volt és tényleg, végig az az érzés kattogott bennem, hogy elviselhetetlen és nem tudom, hogyan tovább. Mint amikor a biztonságot jelentő talajt egyszerűen, csak kihúzzák a lábad alól és sehol egy kapaszkodó, hogy mentsd a bőrödet. Kapaszkodót nekem végül emberek jelentettek, akik utánam kaptak és próbáltak segíteni, kihúzni a bajból. Újra értelmet adni az életnek, még ha ez így eléggé drámaian is hangzik, viszont... ha belegondolunk abba, hogy valami, amit nagyon is szerettünk, elmondhatatlanul és feltétel nélkül, ami egyszerre megszűnik létezni és igaznak lenni, talán nem is akkora hazugság és dráma ál-kicsengésű dolog. A lényeg, hogy ahogy akkor sírtam, egyetlen egyszer fordult még velem elő az életben. Hisztijeim gyakran vannak... amikor egyszerűen csak kitör belőlem és fáj a legapróbb, legbutább dolog is, ami normál esetben nem bosszantana. Nyűgös időszakai mindenkinek vannak, amikor egyszerűen csak a problémák terhe alatt elveszítjük a kontrollt, és képtelen vagyunk ésszerűen gondolkodni és nagy levegőt véve, tovább menni. Olyankor muszáj megállni, hagyni, hogy az érzések egy pillanatra kitombolják magukat és másnap megy minden tovább anélkül, mintha az előző este meg sem történt volna. 

Viszont, nem mindent a hiszti és a nyűgös hangulat irányít. Néha tényleg történnek szörnyű dolgok, amelyek bántanak és kínoznak, talán még évekkel később is. Már nem okoz fájdalmat. Akkor fájt. Nagyon is és azt hittem, valahogy örökké sérült maradok. Féltem az egésztől, hogy oly' módon rosszul esett és sértett, hogy ha akarom, ha nem, bennem marad és már nem fogok tudni ugyanúgy a világra nézni. Egy ideig, nem is láttam a világot. Nem hogy nem olyannak, de még csak látni sem akartam. Hazugságnak tűnt minden. 

Ahogy viszont, a mondás tartja... az idő begyógyít mindent. Ha nem is begyógyít, de felejteti a fájdalmat és csak az emléke marad az érzésnek, ami már nem ugyanaz az érzés. Egyáltalán nem ugyanaz és nem fáj ugyanúgy. Fáj... lehet. Egy kicsit. Viszont már tudok úgy levegőt venni, hogy a könnyek messze maradnak. 

Furcsa az élet... főleg akkor, amikor a fájdalom forrását újra az utunkba sodorja és akkor, valahogy elgondolkodtam, hogy bármennyire bántott, bármennyire fájt és zúzott darabokra, elmondhatatlanul szerettem és azok a dolgok, amelyek vele jártak, a legjobb dolgokat tették hozzám. Ahhoz, aki most vagyok. Panaszkodhatnék és kívánhatnám, hogy bárcsak ne ismertem volna, akkor nem fájt volna, bárcsak ne beszéltünk volna, ne hágtunk volna át határokat csak azért, mert a józan eszünknek nem tudtunk parancsolni, bárcsak hagytam volna, hogy az ő akarata döntsön és ne az enyém győzzön, bárcsak hagytam volna, hogy minden maradjon úgy, ahogy volt... nem teszem. Nem akarom. Minden úgy volt tökéletes, még akkor is, ha belül azt kívánom, nagyon halkan: bárcsak ne tettük volna. 

Ha így tettem vagy tettünk volna, most hol tartanánk? Egy jobb jövőben, ahol még ugyanúgy ismerjük egymást, mint akkor vagy még ennyire sem lenne az életem része, vagy én az övé, mint most? Nem tudom, hogy alakult volna. Bárhogy latolgatom a lehetőségeket, nem tudok semmilyen biztos pontra kilyukadni. Kár, hogy nem ismerhetjük előre a jövőt. Tudom, felelőtlen kijelentés, mert annyi minden van, amiről talán jobb nem tudni, de bizonyos dolgokkal, ha tisztában lennénk előre, talán megfontolhatnánk még egyszer a döntéseinket és jobb jövőt alkothatnánk. Jobbat... mi a jobb? Ez is jó kérdés. Mitől függ, hogy ez kevésbé jó, mint amit elképzelünk? Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy hiányzik és bármennyire is szeretném pótolni mással a hiányát, nem megy. Beleképzelhetem, kapaszkodhatok a gondolatba, Ő nem ugyanaz, mint Ő és nem is lesz... sőt, ha ezt az álomképet tovább kergetem, talán a jelenlegi biztost is elveszítem, csak mert annyira nem akarom, hogy kicsússzon a kezeim közül. Borzalmas, amikor ragaszkodni próbálunk és pont az ellenkezőjét kell cselekedünk, hogy megtarthassuk, közben pedig nem marad más, csak a kínzó sóvárgás, amiért nem engedhetjük szabadjára mindazt az érzést, ami igazán bennünk van. Korlátokat kell szabnunk, hogy miénk maradjon, amit birtoklunk. És birtokoljuk egyáltalán? Lehet, soha nem is volt a miénk...