Boldoggá tenni a boldogságot

Az ember - vagy legalább is én rendkívül nagymértékben -, hajlamos minden egyes pillanatban kételkedni a másik szeretetében, ha az élete során oly' kevésszer talált viszonzásra az, amit ő adni szeretett volna. S itt nem a szerelemre vagy mélyebb kötődésre gondolok két ember között, pusztán a barátságra, mely talán van annyira értékes, erős és rendkívüli, mint maga a szerelem. Más forma. Más érzet... viszont attól még ugyanolyan különleges. Gyakran elégedetlenek vagyunk a másikkal vagy törekszünk még többet és még jobbat kicsikarni tőle, mintha a barátság egy állítható, növelhető dolog lenne. Miért nem elég, ami már benne van? Miért kell nagyobbá vagy súlyosabbá tenni? Mintha önmagában kevés lenne, holott ha megfosztanának tőle, mi lenne az első gondolatunk? Bárcsak visszakapnám és nem kívánnék semmit... nem akarnék semmit... csak legyen úgy minden, ahogyan régen. 

Az elvesztés lehetőségével már mérlegelünk, nem igaz? S nem is festenek olyan tragikusan a dolgok, mint ahogyan belebeszéltük vagy beleképzeltük a keserű gondolatokat. Olyan ez kicsit, mint a boldogság hajszolása. Mindig újabb és újabb örömöket keresünk az életben, mintha a meglévők kevesek lennének. Nem eléggé jók vagy boldogítók... valóban kevesek lennének? Új örömforrásokat kutatunk fel, s közben magunk mögött hagyjuk azokat a pillanatokat, embereket, érzéseket, gondolatokat, amelyek addig boldoggá tettek. Új kell. Valami más és az a másik is csak éppen addig érdekes, amíg az újszerűség varázsával hat. Eltelik néhány nap vagy hét, és ugyanolyan szimplává válik, mint minden más az életünkben. Akkor mégis... hogyan lehet valamit mindig boldognak érezni? Mindig tökéletesnek és lecserélhetetlennek? Végig gondoljak arra, hogy ha elveszíteném, mennyire sajnálnám? Nem lehet vigasztalóan boldognak lenni, és a rossz dolgokra való összpontosítással életben tartani valamit. Az is olyan, mintha már kevésnek éreznénk, csak önmagunkat hitegetnénk az ellenkezőjével. Aki boldog, nem gondol más lehetőségre. Semmire sem gondol. Egyszerűen élvezi, ami van és nincs benne kételkedés vagy keserédes érzés... mondhatnánk, hogy a boldog ember tudattalan, ahogyan vak a szerelem, vagy ahogyan a barátság behunyja a szemét. 

A boldogsághoz nem kell semmi, mert már önmagában valami. S mi telhetetlen emberek többet és többet akarunk. Valamit, ami majd boldogsággá emeli a boldogságot. Furcsa egy gondolat... és mindeközben mégis, jobbá akarunk tenni egy barátságot, egy kapcsolatot vagy szerelmet, ami már eleve jó. Rossznak érezzük, mert megszoktuk és egy helyben toporgunk... nincs haladás. Nem ez a tökéletesség? A felzavart víz, avagy a vízgyűrűk keltette hullámzás élettel telibbé teszi? Csak azért, mert áll, már nem is él? Képesek vagyunk megbolygatni a saját nyugalmunkat és annak a másik nyugalmát, akitől boldogabb boldogságot várunk valamiért, amitől kevésbé hat majd unalmasnak vagy monotonnak minden egyes mondat vagy gondolat. Mintha értéktelennek tartanánk a békét. S azt hiszem, néha ezért tartunk ott ahol... saját magunk alkotta falba verjük a fejünket és okoljuk a világot az önmagunk teremtette szenvedésért és közben eszünk ágában sincs hátrálni, hogy megcsodáljuk mindazt, amink van: hogy már boldogok vagyunk.