Emlékszem az első beszélgetésünkre. Akkor még csak ismeretlen ismerősök voltunk, akik néha köszöntek a másiknak, megkérdezték miújság és hogy vagy, vagy éppen együtt mentek órára, kölcsönadták a jegyzeteket, szóltak egymásnak, ha elmarad egy-egy óra vagy később kell menni valamelyik közös előadásra. Kedves ismerősök, akik annyit tudnak a másikról, amennyit éppen kell ahhoz, hogy a közelség ne fulladjon kínos csendbe. Várakoztunk. Lekéstük a villamost. Percek óta várakoztunk az éjszakai csendben, de nem tűntek fel az ismerős fények az utca végén. Várakoztunk. Beszélgettünk. A kesztyű védelmében is pirosra csípte az ujjaimat a tél. Vacogtam. Mosolyogtam rád. A kezem után nyúltál, szorítottad, melegítetted, próbáltál életet lehelni beléjük, majd a zsebeidbe húztad a kezeimet. Együtt dideregtünk a télben, a szürkés-fehér égbolt alatt, mely a hó ígéretét hordozta magában. Meséltél. Izgatottan és vidáman kezdtél mindenféle történetbe, és én csüngtem a szavaidon. Az első közös beszélgetésünk volt, amiben nem került szóba a suli, vagy bármilyen hivatalos dolog, ami inkább szükségszerű, mint spontán történő eszmecsere. Viccelődtünk, nevettünk, olyan dolgokat osztottunk meg a másikkal, amiket addig talán, másnak sosem mondtunk. Elindult valami. Ott és abban a pillanatban, azon az estén, amikor a kezem a zsebedben a te kezedben pihent. Már nem fáztam. Nem dideregtem. Mosolyogtam és veled nevettem.Akkor nevettem hónapok óta először, igazán önfeledten. S a világ elrohant mellettünk. Sietve, maga előtt kergetve a perceket, és mi az örökkévalóságban léteztünk.
Az egyetlen dolog, amit
megtanultam, az az, hogy soha ne nézz vissza. A múlt halott és el van temetve.
Semmid nem lesz abból, ha benne élsz. Minden a máról szól.
Táncoltunk. Őrületes érzés volt a közeledben lenni. Addig, nem is gondoltam rád másképp, de azon az estén, minden megváltozott. Alig emlékszem rád, és talán én is csak, halvány emlékként táncolok a tudatodban, de tudjuk... megtörtént. Ott voltunk, azon a meleg, nyári estén és a zene ritmusára simult össze a testünk és lelkünk a sötétben. Megcsókoltál. Egy váratlan perc töredéke alatt történt, szinte fel sem fogtam abban a pillanatban, csak cselekedtem. Viszonoztam. Hirtelen és minden gondolkodás nélkül. Éjjel viszont, amikor már elhaltak a hangok, megszűnt a ritmikus lüktetés a mellkasomban, akaratlanul is végig simítottam az ajkaimon, őrült gondolatokkal telve, melyek villámként cikáztak ide-oda a tudatomban. Tényleg megtetted? Megtettük? Mi történik ezután? Mintha mi sem történt volna, tovább lépünk és elfelejtjük? Mi csak barátok vagyunk. Az egyik legjobb barátom vagy. Nem veszíthetlek el. Nem tudom, mit akarok. Téged? De hogyan? Csókokkal vagy azok nélkül? És te akarsz így engem? Hogyan gondolsz rám? Gondolsz most rám egyáltalán? Te is így érzel, vagy már alszol és a gondolataid között sem létezem? Válaszok nélkül maradtam. Nem merek találkozni veled. Nem tudom, mi az, amire jobban vágyok. Totálisan összezavarodtam. Összezavartál. Azzal az egyetlen, őrületes, meggondolatlan, hihetetlen csókkal. Elvesztettem tőled az eszem.
Szerintem nem a sors
választ el embereket. Embert csakis ember hagyhat el.
Lekéstük a villamost. Gyors szaladásunk, lábaink kapkodása egymás után, lassanként vett vissza a lendületből, míg végül lelassítottunk, és pihegve néztük az eltávolodó alakját, egy halk káromkodás kíséretében. Igazából, nem volt jelentősége, hogy elérjük. Az idő a miénk volt és talán először, nekünk dolgozott. Legalább is, nekem. Kettesben maradhattam veled, és így csak figyelhettem, halvány mosollyal az arcomon a többiek eltűnő alakját a villamos ablaküvege mögött. Ketten maradtunk. Mi és az éjszakai város csendessége. A boltok üres, tükröződő tekintete és a derengő lámpafények. Szavak nélkül lépdeltünk egymás mellett. A helyzet épp olyan fura volt neked, mint nekem. Először voltunk egyedül, azóta az este óta. Nem mertem rád nézni. Nem mertem a szemedbe nézni. Féltem, hogy olyasmit látok, ami megbánt, csalódást okoz vagy kiábrándít. Elég volt a lényed közelsége, szavak és gondolatok nélkül. Így nem fájt annyira. Hűvös este volt. Reszketve fontam össze a karjaimat magam előtt, a kora őszi szél első érintésére. Rám pillantottál, majd egy váratlan mozdulattal már a vállamra is terítetted a dzsekid. Kicsire húztam magam a melegében, és mélyet lélegeztem az illatából. Mintha te öleltél volna át hátulról. Szorosan és védelmezően. Nem tetted. Rám sem néztél. Zsebre dugtad a kezed, és mindenféle dologról kezdtél beszélni, megtörve a csend magányát. Semmit sem fogtam fel a szavaidból. Semmit sem érzékeltem mindabból, ami elhangzott. Mellettem voltál. Ott lépkedett az árnyékod az enyém mellett... mégis, olyan távol voltál tőlem, mint talán még soha. Pedig, még csak a szemedbe sem néztem.
Azt akarom, hogy minél
jobban eltollak magamtól, te annál inkább húzz vissza.
Várakoztam. Percek óta lestem a villamos feltűnő alakját, de nem akart közeledni. Türelmetlenül toporogtam, lábammal a fülemben doboló ritmust idézve a hűvös aszfalton. Az órámra pillantottam, majd újra a város kirakatait szemléltem, az elhaladó embereket, a cikázó fényeket az úttesten, ahogy egymás után vesznek el az utca végén, a kora esti homályban. Mintha elnyelné őket a világ. Jeges illatot hozott magával a kora téli levegő, a ősz már az emlékekbe veszett, s a szürkés pocsolyák helyett, hóbuckák tarkították az alig néhány hete, még esővel áztatott várost.
Megijesztettél. A zene hangjait hirtelen váltotta fel a hangod dallamossága. Hetek óta nem láttalak. Hetek óta nem beszéltünk. Annyira hiányoztál... Mosolyogtál. Szemeid kéksége még élénkebbnek tűnt a hólepte város derengésében. Beszélgetni kezdtünk. Elmúlt hetek emlékeit osztottuk meg egymással, semmiségnek tűnő, felesleges történések emlékeit, melyek lényegtelenül, eltörpültek az igaz gondolatok mellett. Másról kellett volna beszélnünk. Máshogyan kellett volna történnie mindennek. Már rég el kellett volna mondanom. Akkor és ott, azon az őszi estén, amikor a kimondatlan szavak csendként, falat húztak közénk. Már akkor, amikor azon a forró, nyári napon megcsókoltál a táncoló tömegben, s már akkor, amikor először megfogtad a kezem a téli, fagyos éjszakában. Mindent hamarabb kellett volna megtennem. Ott pihennek ezek az elfeledett emlékek, ezek a meg nem tett cselekedetek szemeid tükrében. Sóvárognak. Fájdalmat okoznak. Hiányt éreztetnek.
Rám pillantasz. Percek óta, először nézel, igazán a szemembe. Úgy, mint azon az estén, amikor magadhoz öleltél a hidegben. Nem szólsz. Nem kérdezel. Ujjaid hangtalanul pihennek meg az arcomon. Suttogsz. Szavaidat, mintha tovább repítené a szél. Félek. Az idegesség a torkomba kúszik. Menekülnék. Türelmetlenül pillantok a villamos irányába, melynek fénye, mintha kettéválasztaná, mozdulatlan alakunkat. Búcsúznék. Nem akarom hallani. Inkább fájjon szavak nélkül, mint a szavaid emlékével. Nem akarom tudni. Eltávolodom. A kezem után nyúlsz. Nem engedsz. Mesélsz. A szemembe nézel, s magadhoz húzol. Elhagyják azok a bizonyos, bűvös szavak a gondolataidat, és ajkaid ívén pihenve szólnak hozzám. Megcsókolsz, s a csókba gondolatokat suttogsz. Elmosolyodom. Érintésed lángol a bőrömön, mintha nyárrá változtatnád a tél hűvösségét. Ismét lekéstük a villamost. Távolodó alakja már csak ködbe vesző emlék a pillanatban. Lekéstük... de ezúttal nem véletlenül.
A szó végeredményben nem
más, mint kifújt, meleg levegő. A tettek számítanak.
Nincsenek megjegyzések: