Annyira nincsenek gondolataim. Vagyis vannak. Persze, hogy vannak, de nem rendeződnek olyan formába, hogy le is tudjam írni őket. Amint leírok néhány szót vagy éppen egy teljes mondatot - az már nagy szó! - utána el is iszkolnak, mintha szórakoznának velem és ők veszett jól érzik magukat, amíg én bosszankodásig hergelődöm. Olyan, mint amikor álmodban segítségért kiáltanál, mégsem jön ki hang a torkodon. Ugyanilyen zsibbadt, gémberedett állapotban görbülnek az ujjaim, mozdulat nélkül.
Tegnap rájöttem valamire... két pillanatban vagyok védtelen, amikor teljesen mindegy, hogy kicsoda, de bármikor és bárhogyan dönthet az életem felett. Egy, amikor tudattalan állapotban a takaró alá ásom magam. Kettő, amikor elalvás előtt megmosom az arcom. Tökéletes pillanat egy lehetséges gyilkosnak, hogy egy hirtelen mozdulattal elvágja a torkom, és még csak küzdeni se lenne alkalmam. Szoktam-e hülyeségeken agyalni? Naná! S miért ne?
Pont ilyen gondolat például, hogy illatozhatna-e a rózsa más néven is olyan édesen, mint amúgy? Ha képesek lennénk éjjelek nélkül élni, mennyivel több pillanatot megélhetnénk az életből, vagy pont ugyanannyit, mert ezek előre megteremtett vonzásban léteznek? Nincs se túl korán és se túl későn?
Antikváriumban jártam tegnap. Olyan érzés, mintha az időtlenben ragadnánk. Öregebbnek tűnik a világ a kopottas papírlapok között. Hány ujj lapozhatta, hány kéz érinthette... hány gondolat fészkelődhetett a sorok közé, s miért vált meg tőle? A könyv és annak tartalma is fontos, viszont semmi sem lényegesebb annál, hogy ki birtokolta a könyvet és mégis, ott a tény, hogy egy könyvet senki sem birtokolhat igazán, tömeges nyomtatás ide vagy oda. A könyv mindenkié, bár a kérdés továbbra is ott lebeg... kié volt, miért hagyta magára és miért gondolta úgy, hogy másnak nagyobb örömet okoz majd? Vagy neki is épp oly' örömet adott, mint nekem és egyszerűen csak tovább akarta adni ezt az érzést? Mintha osztoznánk egy és ugyanazon dolgon és mégis, máshogy éljük meg. Más szavak kapaszkodnak a lelkünkbe. Más gondolatok és érzések furakodnak a bőrünk alá.
Egyszer egy antikvár könyvben hagytam egy idézetet. Aznap nyomtattam ki jó néhányat azzal a céllal, hogy majd összehajtogatva őket apró darabokra, egy dobozba zárom őket és minden nap kinyitok egyet, hogy jól induljon a nap. Elővettem egy ilyen fecnit és az oldalak közé rejtettem. Hogy ki találta meg és milyen gondolatokkal fogadta, azt nem tudom... mégis olyan érzés volt, mintha ismeretlenül tettem volna valakiért valamit. Nem kérte, nem várta és mégis neki adtam abban a reményben, hogy talán egyszer, másnak is eszébe jut papírt rejteni az oldalak közé, és ha megtalálom, jó érzéssel fogok gondolni arra az ismeretlenre.
Szokásom elmélkedni... nem űzöm olyan túl gyakran, ellenben nem is olyan kevésszer, mint azt sokan gondolják, viszont nem egyszer kerülök emiatt olyan helyzetbe, hogy furcsán néznek rám. Nem elítélően vagy bármi más, egyszerűen csak néznek és próbálják megérteni, hogy miért gondolkodom ilyesmiken... s akkor megkapom az egyszerű választ az egészre, hogy ne törődjek ilyesmikkel. Pedig nem rossz dolog olyan kérdéseken vagy éppen válaszokon agyalni, amiken más nem igazán... szerintem éppen ezektől a dolgoktól válunk élőkké és másokká, különbözve a többitől, a soktól. Ha nem gondolkodnék, ugyanolyannak érezném magam, mint amilyen a legtöbb körülöttem lévő ember. Nem mindenki, mert vannak olyanok, akiknek tudom, hogy elmondhatom, amit gondolok, de a legtöbben nem vevők a témára, tudom... nem rossz ez, elfogadom, én viszont semmiképp sem akarnék olyan lenni, mint ők... túl sok dologról maradnék le.
Szeretem az eget kémlelni... főleg nyáron, amikor a levegő még éjszaka is kellemes, enyhén lengedezik a szél és a csend ellenére hatalmas a zaj. Ágak reccsenek, fűszálak susognak mindenfelé, mintha csak a szél fésülné a láthatatlan ujjaival, tücskök ciripelnek... varázslatos. Úgy pedig még hihetetlenebb, ha közben az ember a csillagokat nézi... ha belemerülünk olyan, mintha pillanatról pillanatra fényesebben világítanának, majd elkezdenének körkörös, lassú, örvénylő mozgást végezni körülöttünk, mi pedig gondolatban összekötjük őket, különböző alakzatokat alkotva ezzel. Szeretem... s ahogy egyre jobban figyelem őket, mindig eszembe jut, hogy ha én így figyelem és nézem őket, ők nem nézhetnek vissza rám? Ők látnak engem? Figyelnek, nézik a mozdulataimat, esetleg hallják a gondolataimat?
Kislányként hittem abban, hogy a csillagok nem mások, mint azok az emberek, akik az idők folyamán meghaltak, eltávoztak... nekem az volt a mennyország, ahol megpihennek a lelkek és tovább figyelnek minket. Persze, amíg nem voltak bővebb ismereteim az egészről, úgy gondoltam, hogy nappal azok vigyáznak ránk, akik körülöttünk vannak. A szeretteink, barátaink... és amint eljön az este, ahogy mindenki lepihen és álomba szenderül, megjelennek ők, a csillagokká vált lelkek, hogy vigyázzanak ránk a sötétben, míg el nem jön a reggel. Most sem vélekedem erről másképp... inkább csak egy valami változott. Most már tudom, hogy a csillagok nappal is ott vannak, csak éppen nem látjuk őket. Ennyi a különbség, számomra... de a lényeg ugyanaz maradt. Mi van akkor, ha tényleg lelkek? Ha olyan személyek, akik egykor éltek? Közöttünk léteztek? Miért ne lehetne? Az ember hajlamos mindenben kételkedni, mert - teszi fel a kérdést - már miért lenne igaz? Én inkább azt kérdeznem, miért ne lehetne igaz? Csak azért, mert nem látunk vagy éppen nem tudunk biztosat dolgokról, miért ne lehetne hinni benne? A hit nagyon is fontos. Higgyen az ember akármiben vagy akárkiben, lényeges... jobban, mint azt sokan tudják vagy gondolják... a hit sokkal szebbé tudja varázsolni a mindennapokat, mert mindig ad okot a remélésre. Remény nélkül pedig az élet elviselhetetlenül színtelen lenne. Túlságosan szürke ahhoz, hogy élni lehessen benne.
Éppen ezért... a csillagok miért ne lehetnének olyan lelkek, akik egykoron közöttünk éltek? Amikor felnézek, mindig elönt valamiféle érzés, amelyet igazán nem tudok megfogalmazni, de tudom, hogy jó... békés. Jól esik hinni abban, hogy mindenki, akit eddigi életem során elvesztettem, ott vannak... látnak engem és én is látom őket. Egymást nézzük és a másikra mosolyogva nem is tűnik olyan messzinek az idő és a távolság egymás között... egyedül pedig végképp nem érzem magam. Sem magányosnak. Sem szomorúnak, miközben a fűben heverve az eget fürkészem és rájuk gondolok, emlékezek... azokra, akiknek egykor az életük része voltam és akik rám gondoltak mindaddig, míg a csillagokká nem váltak.
Nincsenek megjegyzések: