Múlik az év... lassan elrepül ez a hónap is. A napok szinte egymásba olvadnak, kapaszkodnak, kézen fogva húzzák egymást. Elválaszthatatlanok, és mint egy ragacsos, nyúlós massza, valahogy egésznek se eleje, se vége. Kicsit félelmetes. Az ember nézi a hulló faleveleket az ablakon át, hallgatja az esőcseppek halk neszét, ahogy mint üveghangok, végig gördülnek a cserepeken, figyeli a szél mozgását, annak cikázó vonalát, ahogy magával sodor láthatatlan élőt, élettelent, majd minden természeti jelenség hirtelen ráébreszti életének mozzanataira. Hullnak a levelek, akár a percek és az órák... olykor lassan, ráérősen, néha pedig észre sem vesszük, ahogyan a szél a hátára kapva őket már tovább is sodorta a házak mellett. Hallgatjuk az esőt, mint hangtalan könnyeket, és valahol belül mi is sírunk. Minden egyes nappal közelebb kerülünk valamihez és el is távolodunk fontos dolgoktól. Elveszítünk embereket, érzéseket, gondolatokat és egyszerűen nem érzünk mást, csak szomorúságot, ami mintha beleakadt volna a szavainkba vagy az egész lényünkbe.
Belénk ivódott és minden egyes mosoly, nevetés mögött ott bujkál a kétség. Néha borongóssá válunk, akárcsak az időjárás és elmerengünk pillanatokon, emlékképeken, amelyek talán nem is gondolatok. Még csak nem is mindig képek a fejünkben... legtöbbször csak érzetek. Mint azok a dolgok, melyeknek csak az illata kúszik elménkbe és nem is igazán az emlék, ami felelevenítődik. Mindenki tud valami ilyenre emlékezni... mindenki birtokol illat-képzeteket, amelyek kellemes avagy szomorú pillanatokat juttatnak eszébe.
Frissen nyírt fű... nekem ez a gyermekkorom idézi, bárhol is legyek a világban. Talán, mindig is így marad. A részemmé vált... segít emlékezni azokra a meleg, nyári délutánokra, amikor csak papám régi fűnyírójának halk búgását hallottam a távolból, s mégis körülölelt a csend. Az a megfoghatatlan nyugalom. Semmi sem zavart. Akkor még nem voltak borús gondolataim. Vadvirágok nyíltak az árokparton, hatalmas felhőpacák kúsztak át az égen, és én csak bámultam őket a fűbe leterített takarón heverészve, mamám dúdolását hallgatva a tornác felől. Virágokat locsolt. Mára ezek a látványképek kiúsztak az életemből, s amikor eljön az ősz, látom a hulló faleveleket, mindig ezek az elmúló pillanatok jutnak az eszembe, amelyeket tova sodor a szél. Észrevétlenül. Tehetetlenek maradunk.
Voltak, akiket szerettünk. Voltak, akik minket szerettek és minden év elteltével emlékké válik valaki. Olyan emlékké, melyet megszakít az idő. S sokszor ennek még nagyobb a súlya, ha tudjuk, ott van valahol a világban, mégsem az életünk része többé. Mi döntöttünk így és nem az idő, amely talán még meghagyta volna számunkra a szeretetet. Az érzést. Az emberek elvesztésénél úgy érzem, mintha magával vinne egy darabot belőlem. Volt, akinek a bizalmam adtam, némelynek a szeretetem, szerelmem, volt, aki felé megértéssel voltam, elfogadással, majd csalódást kaptam viszonzásul. Volt, aki az egész lényemből szakított el valamit. Magával vitte. Soha nem kaptam vissza... s ezek az érzések valahogy sosem térnek már vissza. Magukkal vitték, és néha úgy érzem, már senkit sem fogok tudni úgy szeretni, senkiben sem fogok már úgy bízni, mert minden egyes "rablás" pillanata emlékeztet arra, hogy veszíthetek. Semmi sem a miénk. Minden olyan törékeny. Elég egyetlen szó, hogy tönkretegye... viszont néha elég az idő is, hogy kihűljön. Hideggé váljon.
Szeretem az őszt. Várakozom, ha nincs. Már akkor hiányolom, ha benne élek. Ábrándozom róla. A színeiről. Az illatáról. Majd amikor eljön a pillanat, eszembe jut az a furcsa kis érzés, ami megfertőzve a gondolataimat, ráébreszt arra, milyen múlandó is az élet. Születésünk percétől magunkban hordozzuk a halált, és próbálkozzunk akárhogyan megtartani érzéseket a szívünkben, előbb-utóbb elveszítjük azokat. Akárcsak a fa, ki újra és újra megválva levelétől, álomba szenderül a tél közeledtével. Búcsúzik, és könnyet sem hullajt, mert beletörődött... elfogadta... ez az élet. Mi mégsem vagyunk képesek túllépni ezen. Minden egyes csalódás alkalmával újra szenvedünk. Újra sírunk és sajnálkozunk. Hányszor szakadhat meg egy szív? Hányszor törhet össze egy lélek? Talán kicsit, ugyanolyanok vagyunk, mint a fák. Lélegzünk. Látunk. Érzünk. Veszítünk. Csalódunk. Kicsit meghalunk, majd újjá születünk, és később nem is a fájdalomra emlékezünk már... érzet-képek táncolnak előttünk. Illatok rejtőzködnek a gondolatainkban, miközben tovább bámuljuk a hulló faleveleket, hallhatjuk az eső lágy kopogását, figyeljük a szél útját... és már el is veszítettük a nyomát.
Nincsenek megjegyzések: