A kapcsolatokat általában könnyű felcímkézni. Vannak azok az emberek, akik mindig mellettünk állnak, jóban és rosszban. Nincs alternatíva vagy bármilyen ok, ami kivétellel erősítené a szabályt. Aztán ott vannak azok, akik csak a jóban lépkednek velünk előre, és a rossz pillanatokban köddé válnak. Az éjszakai hívásra is csak egy dörmögéssel válaszolnak és rád vágják a telefont. Szép kis barátság... Néhányan csak időközönként tűnnek fel az életedben és a távolság vagy kihagyás ellenére is ugyanott tudjátok folytatni, ahol abbahagytátok... vagy éppen nem, és amikor meglátod a nevét villogni a képernyőn, egy nagy sóhajjal nyugtázod az ismételt, életedbe toppanását. Felveszed, vagy figyelmen kívül hagyod a hívását? Még nem döntöttél... nem elég korán, és már is ott van benned, újra bemarja magát a gondolataidba, és azt hiszed, már rég elfelejtetted, holott csak jól álcázva és csendesen meghúzódott az agyad egyik rejtett sarkában. Megcsonkítanak, felzaklatnak és sebet ejtenek. Felszakítanak, megbántanak és keserű érzéssel rágják át magukat azon a láthatatlan, vékonyka falon, amit ellenük építettél.
Vannak, akik a messzeségbe vesznek, és vágyat ébresztenek gondolatban, kimondott szavaikkal és tetteikkel. Összefonódnak a hiánnyal, és bármit megadnál, hogy csak még egyszer láthasd őket. Le nem zárt, sosem búcsúztatott érzések ezek, melyeket mint tolvaj vitt magával, elrabolt és birtokol, kiszakítva a lényedből egy szeretettel neki adott darabot. Visszakérnéd, csak hogy ne fájjon. Ellopnád, csak hogy ne érezd a hiányát. S mégis, könnycseppnyi vigaszt jelent, hogy legalább valamit magával vitt. Valami az övé lett, és mindez békével csendesíti annak tudatát, hogy valamikor volt. Itt volt... és elment.
S valakik itt vannak és mégsem. Mintha már rég elbúcsúztak volna és minden egyes beszélgetés, találkozás egy renoválás lenne, de az épület sosem lesz kész. A lelkeink által, gondolatainkból és érzéseinkből kovácsolt barátság-otthon, ahová csak mi ketten térünk be. Kihűlt, parázs nélküli hely lett kettőnk termeiből... s oly' kevés, ha csak az egyik fél próbálja ébren tartani a fényt. Eleinte azt hittük, hogy neki van szüksége ránk. Ott kell lennünk, fognunk kell a kezét és óvnunk kell minden fájdalomtól. Lehetetlen dolog, nem igaz? Nem lehet és nem is kell megvédenünk a másikat, mégis meg akarjuk tenni. Érte akarunk lenni. Mikor fordult ez a dolog a visszájára? Mikor lett szükségünk nekünk rá, s ő mikor fordult más irányba? Már nem néz ránk. Nem figyeli a szavainkat. Ha ott vagyunk, vagy ha nem, egyaránt jó. Nincs különbség. Elvesztette az értékét a birtoklás és a hiány. Mindvégig csak nekünk volt rá szükségünk, és sosem létezett kölcsönösség? Olyan ez, mintha egy alakkal rendelkező, ismeretlen valamit próbálnánk érzéseink ruhájával felöltöztetni, csak hogy azt láthassuk, amire vágyunk. A valóság éles, és jobb az illúzióba kapaszkodni. De amikor egyedül vagyunk, megszólal a lelkiismeret. Utat törnek azok a gondolatok, amiket napról napra elnyomtunk és belátjuk, hogy már nem is a miénk. Sosem volt az, és sosem létezett az a bizonyos, lelkeink által kovácsolt menedék... csak szerettük volna, ha létezik... és meglehet, mi vagyunk az egyedüli építészek, az a másik alak pedig, akit mellettünk barátnak véltünk, mindvégig mi magunk voltunk. Önmagunkkal állunk szemben, abban a tükrökkel teli, kihűlt teremben és nincs kéz, melybe ujjainkat fonhatnánk. Soha nem is fogta. Talán, soha nem is érintette. Elengedte... és még csak észre sem vettük.
Nincsenek megjegyzések: