Életünk során sokszor szeretünk olyanokat, akiket nem kellene. Ez nem azt jelenti, hogy mások számára ők ne lennének szerethetőek, csak lehetséges, hogy a mi életünkbe nem illenek. Persze, mindezt eleinte nem érzékeljük, vagy ha érzékeljük is, igyekszünk ugyancsak tudomást sem venni róla, és minden lehetséges módon próbáljuk beleszuszakolni őket az életünkbe. Mintha egy elszámozott cipőt akarnánk ráerőltetni a lábunkra. Nyomja a sarkunkat, feszíti a lábfejünket és mégis azt mondjuk, hogy kényelmes, csak mert úgy gondoljuk, szükségünk van rá. Tetszik nekünk eléggé ahhoz, hogy ne hagyjuk elmenni. Vagy őt, vagy mi magunkat. S sokszor ez utóbbi történik: a másik már távozna, mi pedig képtelenek vagyunk elengedni. Lehetetlennek tartjuk azt az életet, amiben ő nem létezik, és foggal-körömmel harcolunk ezért a képzetért. Csak legyen ott. Legyen benne... és akkor lehetünk valakik.
Ez a legrosszabbak egyike... amikor mástól várjuk el, hogy változást hozzon. Amikor mástól várunk útmutatást, hogy merre is induljunk tovább, és amikor más jelenlététől úgy érezzük, vagyunk valakik. Szörnyű lehet ennyire függni valakitől. Gyönyörű, bizalmas és iszonyatosan rémisztő. Mert ha ő nincs, mi van utána? Megszűnik minden, és szinte csettintésre kihuny minden fény? Ott ülünk a sötétben, csak mert Ő, mint fényforrás eltűnt a szemünk elől? Mikor zártunk be minden ablakot és ajtót, mikor húztunk magunk köré falakat, hogy csak ketten férjünk el benne? S miben is?
Ezután következik a nehezebb része a dolognak: ha ő nincs, elvész minden erőnk és nincs az az akarat vagy lelkesedés, ami arra sarkallna minket, hogy megpróbálkozzunk az általunk emelt akadályok ledöntésében. Igazából, jól érezzük mi magunkat ott, a verem mélyén, ahol még mindig oly' erős a hiánya, mintha a bőrünknél lélegezne, és jobb ez a hiány a semminél, mert legalább a fájdalom emlékeztet arra, hogy itt volt. Valamikor. Nem érzékeljük az időt. Egybefolynak a napok, és mi pedig rendíthetetlenül számoljuk a napokat, mikor láttuk vagy mikor beszéltünk vele utoljára. Mert bármennyire is érzéketlenné váltunk az idő múlására, az óra kattogását a hiányában mérjük. Az éjjel és nappal váltakozását az emlékekkel sodorjuk előrébb, és hirtelen sötétebbé válnak a napok. Álmatlanná az éjszakák. Üressé a mindennapok.
Ebben a tehetetlenségben az a legborzasztóbb, hogy tudunk a lelkünk betegségéről, és mégsem látunk kiutat a kietlenségből. Felejteni akarunk és mégis kapaszkodunk a feledéshez láncolt félelembe, továbblépésre vágyunk és mégis maradásra bírjuk a lelkünket. Szeretjük minden észérv ellenére, és szerelmesek vagyunk a szerelembe, ami még ott pislákol a sötétségben. Gyertyalángként vibrál a légben, és keressük őt, szólítjuk... reméljük a visszatértét. Reméljük a szomorúság és a fájdalom ellenére is, hogy magához ölel minket, mint mikor kéz tenyérbe simul, és azt suttogja majd: minden rendben lesz.
Ezernyi bizonyítékot őriz az elme és mégis, mintha magával vitt volna minden pillanatot, amik bár a helyekben és tárgyakban ragadtak, magányosan kóborolnak és már ismeretlenül csengnek. A szem már elfeledte a látvány mögött megbújó boldogságot, és csak a kopárság maradt. A test pedig ott áll lecsupaszítva, megcsonkítva és elgyötörten abban a falakkal körülölelt üregben... nélküle.
Nincsenek megjegyzések: