Távozó

Követtél... hideg, árnyékba burkolózó utcákon, 

falhoz lapulva, hangtalanul a sötétségbe olvadva, 

lélegzeted, mint borotva éle, húsomba s lelkembe vágott, 

űztél, kergettél, át az éjszaka feslett homályán, 

mint űzött vadat, kinek szíve már a vadász markában dobog. 

Bőrömbe ezernyi tűként döfte halálos fegyverét az ősz, 

nyirkos, dohos levegője tüdőmbe marta testét, 

szűk utcák labirintus-falai karistolva állták utam, 

s a lámpák szentjánosbogár fényei kihunytak, 

a tintába mártott, viharfelhős ég-tenger alatt. 

Tenyerem a hideg kőlapokhoz tapad, melyek 

mint jégbörtönbe zárt, márvány-folyó vezetik utam, 

Utolért a vég!... lélegzeted immár fülemben dobog, 

mint vér útja az erekben, miközben ajkaim sikításra nyílva, 

magányos halál-hangot hallatnak, s kezed számra fonod. 

Karjaid utolsó érintésként vonnak ölelésükbe, 

a hűvös, gyilkos fém torkomnak feszül, 

utolsó pillantásom a tiéd, s tiéd az enyémmé válik, 

ahogy szemembe nézve látni s érezni véled, 

életem lángjának utolsó szikráját, érintésed által kihunyni. 

Szívem dobbanása halovány rezdülés, 

ritmikus zaj a dermesztő csendben, 

mely lassulva zakatol testednek feszülve, 

s ujjaim, mint karmok, húsodba mélyednek, 

vérpatakot fakasztott késed felett. 

Bugyog, szivárog a vörös nedű, 

nyakam immár feltárt ernyedt-test csupán, 

arcod pokoli mosoly-grimaszba fordul, 

karod elenged, zuhanó testem mellé 

véres, bosszú-fegyvered hull. 

Tükörképem benne, mint szellemalak, 

csak felsejlik a halál homályában, 

csontujjaim nyakamra tapadnak, melyek között 

a vér utat találva magának, tovább csordogál 

a márványkőlapok barázdáinak árnyékában. 

Utolért a vég!... bosszúd bevégeztetett, 

ahogy véremet ontva, utolsó zihálásomat 

néma figyelemmel, szemedben izzó gyűlölettel követed. 

Koponyám hamarosan üresen tátong, 

testem kihűl s vérbe fagyva dermed kővé, 

s a márványlapok véráztatta barázdái, 

pókhálóként szőnek hitvány, áruló-sírt körém. 

Véremet vetted szívemért és lelkemért, 

életemet titkolt, érted sosem áhított szerelemért, 

bosszúd, mint méreg, megbénít és börtönébe zár, 

s a vérpatakok követik utadat a sötétségen át. 

Távozókká váltunk. Élő és holt személyekké, 

lépteid, mint visszhang... elnyeli a sötétség, 

Távolodsz, alakod már csak kóbor árnyék, 

s távozom immár én is... mint könnycsepp 

egy elvesztett, reménytelen reményért.