Ízlelünk, kóstolunk,
a napok valahogy így váltakoznak.
S nevetünk, amikor szánk szélén
egy csintalan habfolt marad.
Visszanézünk a tegnapba,
előre a mába,
Tekintünk a jövőre,
de utunkat párafelhő állja.
Ott ül a pohár alján,
életünk egy apró pillanata,
S szorítjuk, kapaszkodunk belé
mint a csészére tapadt ujjak.
Öleljük, marjuk,
csikarjuk a jó pillanatokat,
s nem törődünk, majd elfeledjük
a lelkünket borító kék foltokat.
A csésze sértetlen,
érintetlen porcelán,
Hangtalan, gyilkos fegyver,
mely húsunkba, lelkünkbe vág.
Hasító fájdalom,
szilánkok merénylete.
Ajkunkba harapunk,
kínunkat némán tűrve.
Felejtenénk a tegnapot,
űznénk a mát.
De túl késő.
Jelen s múlt jövővé vált.
Keserű zacc.
csak ennyi marad nekünk,
Holott, mindennek az elején
többet reméltünk.
A keserűen maró íz,
mely torkunkat fojtogatja
S azt is elfeledjük, hogy ajkunk peremén,
egykor habfolt maradt.
Ott volt fehéren,
megbújva csendesen
Párafelhőkkel ölelkezve
a délutáni szürkületben.
S a keserű zacc,
könnyekkel keveredve,
elmerül a kávé sötét,
párás, néma tengerében.
Nincsenek megjegyzések: