Porcelánszív

Tadam, tadam, tadam... 

húzódik, majd elernyed, 

sebekkel és hegekkel karistolt 

összetört porcelánszívem. 

Minden egyes dobbanással 

halványan, vékonyan megreped, 

láthatatlan ujjával végigkarcol, 

s megsebez. 

Minden egyes sóhajjal 

összeszorul, sírásra késztet 

s vérkönnyekkel áztatja 

örömtől ittas lelkemet. 

Mert boldog vagyok én! 

Boldogabb a tegnapnál. 

Boldogabb a mánál, 

s megannyi jövőnek ígért, 

múltba veszett napnál. 

„A könnyek néha örömteliek!” 

Mondogatják oly sokan, oly ékesen. 

S talán igazuk is van… 

Az örömtől sírni lehetne, 

mikor megsebzett szívünk, 

Valakiért, újra dobbanni, 

érezni és remélni mer. 

Akárcsak, egy régi, 

ütött-kopott szerkezet, 

mely ismét működésbe lép, 

s a porcelán-szív hangtalan, lágy dallama 

egy másik dallammal, némán összeér. 

Tadam, tadam, tadam… 

a lélegzet felgyorsul, 

mint a vér útja az erekben, 

s nem érzek már fájdalmat 

összetört porcelánszívemben. 

Mert az emlékek, habár 

sosem múlnak, sosem tűnnek el, 

a repedések halványabbak, 

a vérkönnyek elapadtak, 

s mind a szívem, mind a lelkem 

újra mosolyogni, s nevetni akar a Világra.