Különös érzés rád gondolni

Különös érzés rád gondolni.
Mosolygok és mégis, összeszorul a szívem.
Ismerlek, része lettél az életemnek és mégsem lehetsz úgy az alkotóeleme, ahogy én szeretném.
Ahogyan mi szeretnénk.
Messze vagy. Túlságosan messze, és a határok csak gondolatban mosódnak össze, mint képlékeny képzetek. Ha itt vagy, semmivé válnak. Ha itt vagy, és akkor sem vagy itt úgy, ahogyan szeretném. 

Ahogyan mi szeretnénk. Különös érzés rád gondolni. 

Mintha a szívem, nem férne meg a mellkasomban dobogni. 

Mintha, általad megtaláltam volna a másik felem. 

Mégsem éreztem még ilyen vonzást, szeretetet, akarást, hogy itt legyél mellettem, minden pillanatban. 

Annyi szív, annyi érzés pihen a múltamban. 

S most, ellenünk szól az élet. Talán az egész világ, ahogyan országok messzemenő pontjaira szórta el az életünket. 

Már most fáj, hogy elveszítelek, és... talán ez az egyetlen olyan érzés, ami képes lebontani a falakat, a határok szabta akadályokat, hogy gondolhassak rád. Úgy, ahogyan nem kellene. 

Mert nem lenne szabad. Istentelenül fáj és mindketten tudjuk, hogy nincs értelme... soha nem létezett még annál több értelem, hogy szerethetlek.

Van bennünk valami megfoghatatlan. Akkor, ha együtt vagyunk. Akkor, ha rám mosolyogsz és mindebben csodálatos gondolatot alkot az érzés, hogy te ugyanígy gondolsz rám. Ugyanolyan csodaként élek a szemedben.
Különös, szeretetteljes és fájdalmas. Bárcsak a szívedben is élhetnénk.
Nem kérnék mást. Semmi bizonyítást, semmi megalkuvást, ígéretet, tárgyakba rejtett, kimondatlan szavakat. Nem kérnék semmit. Csak a szívedet. A szívedet az én szívemért.

Különös érzés rád gondolni. 

Mosolygok és mégis, összeszorul a szívem... de te, ugyanígy gondolsz rám. Ha nem is veled, de talán benned élek. Valahol. Valameddig és... ez az egyetlen dolog, ami elviselhetővé teszi majd a hiányod. 

Az egyetlen.