Újabb emlék került a gyűjteményembe. Abba a bizonyos kis kék dobozba. Ahogy az előző bejegyzésemben is mondtam, nem vagyok a fogadalmak híve és éppen ezért nem vártam januárig, hogy az asztalomon tudhassam. Egyszer már belevágtam, s egy ideig gyűjtögettem is bele a gondolatokat, miután egy nagyobb fordulat következett az életemben(életünkben), de aztán felhagytam vele és a doboz a polcon lévő megannyi dolog között, túlságosan is észrevétlenül lapult meg.
Mostanában naponta, vagy legkésőbb hetente kerülnek gondolatok a doboz belsejébe. A mai nap megkaphatja a naponta jelzőt, mivel tegnap is belecsúsztattam egy post-it cetlit, és remélem, hogy holnap is sikerül valami jó gondolattal megtöltenem. A mai nap pozitívuma a hála volt. Az elmúlt hetekben nagyon sok hasonló jóban volt részem, tekintettel az ünnepekre, amikor sokkal kedvesebbek vagyunk másokkal, mint általában. Persze, örültem ezeknek a kisebb-nagyobb, mosolyt adó dolgoknak, viszont tisztában voltam vele, hogy csak az ünnepi fényeknek köszönhető. Ha nem decembert írtunk volna, minden másképp történt volna.
A mai nap viszont más volt. Lassan-lassan lecsengnek az ünnepi jókívánságok és minden emberi gesztust önmagáért lehet majd értékelni, nem pedig valamihez képest. S a mai, velem történt jó, valóban önmagában volt szép és emlékezetes. Boldoggá tett, megmosolyogtatott és amikor az ember boldog, tényleg melegséget érez a lelkében. Egyszerre válik szerethetőbbé, világosabbá a világ és ehhez az érzéshez nincs szükség tárggyal való társításra. Olyan pillanat ez, amit nem lehet a polcon őrizgetni, vagy borítékba zárni, s még csak préselni sem lehet a lapok között. Szinte nyomtalanul és súlytalanul tűnik el a légben. Szinte... mert annál nagyobb "teherként" üli meg a vállakat és a lelket, mint egy ölelés, amely már túl szoros, és mégsem szeretnénk, ha megszűnne körülöttünk.
Nincsenek megjegyzések: